Szent vagy megtört Halleluja… (The holy or the broken hallelujah?)

Az angyal felém fordította a tekintetét és a szemembe nézett:

• Tudod egyáltalán mit jelent az a szó, hogy Halleluja?
• Igen, persze, vágtam rá mély meggyőződéssel. Azt jelenti, hogy hálát adni az Istennek.
• Hát valami olyasmi, de igazából azt jelenti, hogy dicsőíteni az Istent.
• Angyal, te mindent tudsz? Lemerem fogadni, hogy azért kérdeztél rá, mert tudtad, hogy erre a dalra keltem ma reggel. Mintha egy beépített rádió szólt volna a fejemben. Ezer éve nem hallottam ezt a dalt, elcsépeltnek is tartom azóta, hogy minden tévés tehetségkutatóban vagy ezren ezerféleképpen elénekelték. Aztán ma reggel mégis hallottam a dallamot, és mintha életemben először úgy igazán tartalommal telítődött volna. Azt éreztem, hogy tényleg nekem szól… Hogy rólam szól… Hálát éreztem, de ez a hála…
• Ez a hála nem szent hála volt, ugye? Hanem a megtört…
• Hát igen, te mindent tudsz rólam… ez egy "broken" halleluja most bennem. Érzem, hogy nem túl méltó így gondolni, de valahogy amikor azt érzed, hogy megtörsz, vagy kudarcot vallasz, akkor a megtört halleluja erősödik fel.
• A kudarc, mint ahogy a siker is, sokszor megtévesztő és látszólagos. Sokszor mondtam már neked, hogy minden történésnek helye van az életedben, tanít valamit.
• Igen, de ez most a félelemmel kapcsolatos. És én azt utálok a legjobban. Félni. És azt is nehéz megélnem, ha egy hozzám közelálló fél. Hogyan lehet feloldani a félelmet?
• Úgy, hogy csinálod! – nevetett fel az angyal. A félelem legjobb ellenszere, ha megszelídíted.
• Hát könnyű azt mondani – fintorogtam.
• Kétféle út létezik a félelem feloldására. Most beavatlak az isteni elrendezés kulisszatitkai mögé - sompolygott az angyal egy kaján vigyorral az arcán.
• Ezt a sompolygós mosolyt annyira önzőnek látom. Sompolyogsz, mert már érzed a győzelmed, hogyan fogsz övön aluli ütést mérni az elmémre.
• Igen, nevetett az angyal, és tudod mit szeretek benned? Hogy hagyod magad behúzni a csőbe… - nevetett rajtam megint.
• Szóval a félelemnél tartottunk. Az egyik leggyakrabban használt égi módszerünk az, hogy belekényszerítünk titeket bizonyos helyzetekbe, ami egyszerűen megkerülhetetlen, amit feltétlen meg kell csinálnotok, amire épp szükségetek van, hogy több önbizalomra tegyetek szert.
• Atyaég! Ez durván hangzik! Ugye velem nem akarsz most ilyet játszadozni?
• Ohh, már rég túlvagy egy csomón – kacagott megint nagyokat az angyal.
• Ne viccelj! Beavatnál? Min is vagyok én már túl?
• Nem is értem, hogy nem emlékszel rá, pedig számtalan esetet tudnék felsorolni. A legnagyobb kalandod Jázminnal kezdődött. Ohh, micsoda beavató tettek voltak azok! Rendkívül büszke voltam rád, jól vetted az akadályokat, úgyhogy lehetett csavarni az erősségen.
• Most ezt nem mondod komolyan? – fakadtam ki. Ugye nem azt akarod mondani, hogy viccet csináltál Jázmin szerencsétlenségéből? Amibe én lelkileg majd belehaltam?
• Nem én voltam egyedül, mentegetőzött az angyal, Jázmin is akarta.
• Na most már elég ebből. Te bolondot csinálsz belőlem! Mind bolondok vagytok!
• Ne borulj már úgy ki! Hagynád végre, hogy végig mondjam!?

Csend telepedett közénk. Dühbe gurultam, és ha meg lehetett volna tépni az angyalt, mert lett volna teste, azt éreztem, biztos megtettem volna.

• Ne légy elkeseredve – törte meg az angyal a csendet. Csak hagyd, hogy rámutassak a bátorságodra.

Bólintottam.

• Szóval Jázmin remek játszótársnak bizonyult a félelmeid legyőzésében. Mondjuk eleve, hogy halmozottan sérült… mert ugye mindig is rettegtél, hogy beteg gyereked lesz.
• Most komolyan kérdem? Szerinted melyik az a féleszű szülő, aki nem retteg ettől?
• Hát, mondjuk már te… Mivel megtapasztaltad… Jó kemény tapasztalás, de tulajdonképpen pipa.
• Mi van? Mi az, hogy tulajdonképpen pipa?
• Hát, hogy minden csínját bínját ismered, már ez az állapot, nem tud neked újat mutatni.
• Meglehet, angyal, de biztos nem vállalnám be újra.
• Az lehet, de egyvalami pedig még annál is biztosabb, hogy nem félsz a sérült gyerektől… mert túlélted…
• Talán… még nem vagyok benne biztos… de talán már nem félek…
• Na látod! – ujjongott az angyal, mint akinek igaza van.
• És milyen sok mulatság várt rád, és további félelmek legyőzése, miután megszületett!!
• Nem nevezném mulatságosnak, mikor a kórházban megtanítanak szondát ledugni a saját gyereked torkán, meg beönteni a végbelét, ha nem tudna rendesen kakilni.
• Igen, de mindet megtanultad, legyőzvén a félelmedet és az undorodat!
• Hát igen, volt más választásom? Muszáj volt!
• Na, én is erről beszélek, hogy van egy csomó próbatétel muszájból. Elkerülhetetlen, de aztán az átlépésével egy csomó önbizalomra teszel szert.
• Angyal most viccelsz velem, hogy önbizalommal kéne eltöltsön, hogy fenekekbe dugdosok csöveket, és beöntöm melegvízzel???
• Nem mindenki képes rá! – nevetett az angyal.

És én hirtelen nem tudtam, hogy most egy rossz kabaréba keveredtem, vagy az összes égi munkás megbolondult?

• Na menjünk tovább! – biztatott az angyal. Vegyük például azt, amikor újraélesztetted, mert nem vett levegőt és már kék, lila volt.
• Hú, tényleg micsoda mulatság, micsoda félelem átlépés! Szerinted mit kellett volna tennem? Naná, hogy újraélsztem, ki az a hülye, aki hagyja a gyerekét meghalni? Egyszerűen nem értem, mire akarsz kilyukadni?
• Arra, hogy elképesztően féltél, de mégis túljutottál rajta. Nem csak azért, mert visszahoztad számtalanszor az életbe, - amúgy megsúgom, hogy a halála nem volt az isteni terv része – hanem mert megtanultál elengedni is. Egy idő után nem féltél a kudarctól, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Elfogadtad, hogy a dolgok megtörténnek.
• Igen, csak majdnem belehaltam mind testileg mind lelkileg. Kicsit túlméreteztétek, nem gondolod?
• Ne ragadjunk le a részleteknél – vette át a szót az angyal. Nézzük tovább inkább! Ott van az autós eset. Sosem akartál Budapesten vezetni. Rettegtél a városi forgatagtól. Csakhogy Jázmint muszáj volt kétnaponta vinni valahova autóval, és csak te értél rá. Így hát kocsiba kellett ülnöd! Emlékszel?
• Emlékszem, hogy amikor egyedül először vezettem a budai alsó rakparton, a hátsó ülésen egy 8 hónapossal, és megláttam a Parlamentet a másik oldalon, zokogásban törtem ki. Hogy ezt is megcsináltam… Vezetek… Egyedül… Budapesten…
• Ennél volt azért jobb sztorid is!
• Mire gondolsz Angyal?
• Jajj, nem is tudod, mennyit fáradoztunk azon, hogy gondosan előkészítsük a terepet, hogy aznap, amikor végleg hazahoztátok Jázmint 6 hónap után a kórházból, csak te mehess érte! Irtó logisztika volt, hogy senki ne érjen rá a családból!
• Ezt most nem mondod? Ezek is ti voltatok? Angyal, én megtépem a szárnyad! Tudod, hogy féltem? Egyedül kellett kocsival hazahoznom a kórházból azt a gyereket, aki olykor elfelejtett levegőt venni. És senki nem jött velem. Emlékszem, bepakoltam a 20 kg-os oxigénpalackot a kocsiba, hogy ha félúton bármi van, rányitom a levegőt! Vagy magamra! Nem tudom… Aztán betettem az ambuballont, ha véletlenül újra kellene éleszteni, és rákötöttem a gyereket egy hordozható, akkumlátoros pulzoximéterre, hogy halljam a csipogást hazafelé végig, hogy van-e pulzusa. Komolyan, a mentő az én autómhoz képest kutya füle volt. Betettem Jázmint a gyerekülésbe hátulra, és rendesen be voltam rosálva. Előre persze nem tudtam, mert nem lehetett kiiktatni az anyósülés légzsákját. Öt percenként húzódtam félre a kocsival megnézni, hogy él-e még, annak ellenére, hogy csipogott a pulzusmérő. Kikészültem idegileg, mire hazaértünk, de semmi baj nem történt, és utána sem.
• És a gyomorszondás sztori? Arra emlékszel? Ott azért komolyan sajnáltalak…
• Hát kössz az együttérzést. Igen emlékszem. Miután megműtötték Jázmint 6 évesen, és lett egy nagy lyuk a gyomrában, abban meg egy műanyag cső, és azután meg kellett tanulni a csövön keresztül táplálni. Nem a csövön táplálástól féltem. Hanem a sebtől. Rosszul vagyok a vértől, meg a sebektől, és nekem kellett minden nap többször is lecserélni rajta a kötést, kitisztítani a sebet, eltávolítani a vadhúst. Az első 3 hétben azt hittem, belehalok. Rettegtem, egyszerűen annyira féltem, olyan volt, mintha oroszlánokkal küzdöttem volna. Aztán persze megszoktam, túllendültem rajta. Rutinfeladattá vált, megszelídült…
• Aztán egy-két évre rá, amikor már többször láttad, hogyan cseréli ki az otthonápoló Jázminnál a gyomrába épített csövet három havonta, kicsit tekertünk a próbatételen!
• Nem mondod, hogy ezek is ti voltatok?
• Emlékszel – hunyorított az angyal?
• Hogyan is felejthetném el azt a kétségbeesett telefont. Az otthonápoló volt, hogy pár utcányira tőlünk lakik egy ugyanolyan korú és helyzetű kislány a szüleivel, mnit Jázmin. És pár hete műtötték, ő is gyomorszondát kapott, ami véletlenül kiesett, és segítsek már betenni vissza a helyére az új csövet, hogy ne kelljen ezért bemenni a kórházba, vagy mentőt hívni. Na az igazi határátlépés volt. Megnyugtatni a zokogó anyukát, nagymamát, gyereket, majd a tátongó sebbe, beledugni az új műanyag csövet. Persze kaptam telefonos megsegítést az otthonápolótól, és utólag "gyerekjáték", de akkor, ott, abban az éles helyzetben egy picit hőssé váltam a magam szemében is.
• Na végre… ez volt a cél… hogy kicsit visszajelezz magadnak, elismeréssel, hogy ezt megcsináltad. Legyőzted a félelmed…
• Igen, valóban. Ez nekem akkor hatalmas dolog volt. Szóval ilyenek vagytok, amikor kényszerítitek az embert, hogy cselekedjen? Belesodorjátok csinált helyzetekbe, hogy megoldhassa?
• Igen! Mert szüksége van önbizalomra, mert addig nem volt neki!

Csendben hallgattunk. Aztán az eszembe ötlött, hogy az angyal a félelem kétféle legyőzéséről beszélt, és még csak az egyiket mondta el.

• Angyal, hogyan lehet még a félelmet legyőzni? Melyik a másik út?
• A másik út az, ahol nem vagy cselekvésre kényszerítve. Félsz, és eldöntheted, hogy belevágsz-e az ismeretlenbe, vagy maradsz a régi, megszokott, akár boldogtalan életedben.
• Melyik a magasabb rendű? Melyiket nagyobb dicsőség legyőzni?
• Nem tudom. Mindkettő nagy dicsőség, de talán szükség van először az első, kényszerítő helyzetekre, hogy utána legyen felelősség a másodikhoz, amikor ott állsz az útelágazásban.
• Nagyon nehéz jól dönteni. Az ember túl sokat mérlegel, és az az igazság, hogy én azt látom, hogy elsodor sokszor annak a bizonytalansága, hogy mi lesz másokkal, ha megcselekszek bizonyos dolgokat. Attól félek, hogy másnak rossz lesz, ami esetleg nekem jó vagy előrevivő. Ez a félelem nem enged el sokszor.

• A te őseid véletlenül nem a hunok és a magyarok voltak – kérdezte egy huncut mosollyal az arcán az angyal.

• De igen, és vajon már megint mit akarsz ebből kihozni?

• Képzeld el, ahogy Tas, Huba meg Töhötöm ott ül a lovon a nagy sztyeppe közepén, és hatalmas könnycseppeket hullajtva azon kesereg, hogy ő fél, hogy majd mi lesz… fél elindulni az ismeretlenbe, fél, hogy majd mit szólnak hozzá a többi népek, ahogy ők éppen galoppoznak a Kárpát haza felé. Fél, hogy szegény ott élő őslakosok hogyan fogadják majd őket, fél, hogy majd mindenkinek megváltozik az élete…

Elkezdtem nevetni – hát ez mulatságos.

• Én most komolyan beszélek, hogy képzeld el! – utasított az angyal.
• Igen, értem, de olyannyira nevetséges, hogy nem tudom ezt elképzelni. Ha elképzelem őket, eltökélt, bátor embereket látok.
• Ne hidd azt egy percig sem, hogy ők nem féltek. Hogy nem nyomta felelősség a vállukat. De tudod mi az óriási különbség félelem és félelem között?
• Nem – csóváltam a fejem.
• Az, hogy vállalod-e a felelősséget, vagy sem.
• Ha vezérel egy meggyőződés, legyen az bármi, egy találmány, egy munka, vagy épp a szerelem, és csak vágyódsz utána, de soha nem vágsz bele, hogy megnézd, milyen lenne működtetni, akkor nagyobbat vesztesz, mintha elbuknál az úton.
• Igen, de a legtöbben pont ettől félünk. A bukástól, és hogy másoknak ártani fogunk. Hogy megbántjuk a szeretteinket.
• Az ártás és nem ártás is egy nagyon kettős dolog. Senki nem mondta, hogy mondj le azokról, akiket szeretsz, és fordíts nekik hátat. De van, hogy a változás egy közösségben, egy családban vagy egy szerelemben mindenki számára szükségszerű, mert pont ezekből tanul és lát olyat, ami fejleszti és kimozdítja az életét.
• Próbálom ezt objektíven látni, de amikor érzelmeid vannak, nagyon nehéz ám.
• Ha érzed a hívást, azt, hogy változtatni szeretnél, és nem teszed meg, az megrekedés a tegnapban – hajtott fejet az angyal.
• És mi van akkor, ha én nagyon szeretném, de a másik, akivel szeretnék haladni az úton, nemet mond, mert fél?
• Tudom, elcsépelt, amit kérdezni fogok, de ugye megvan, hogy a fél, mint ige, azt is jelenti, hogy nem egész, tehát fél? – kérdezte az angyal.
• Igen persze – bólintottam.
• Akkor nagyon egyszerű a válasz. Azért nem megy veled, mert fél ember, nem egész. Vagyis nincs meg benne az a felelősség, ami vállalja a következményeket. Miért nincs meg? Mert nem köteleződött el amellé a vállalás mellé, ami neked fontos. Mert a kényelem és a már meglévő biztos nagyobb FÉL az életében.
• Angyal, de most tényleg! Mi lett volna, ha komolyan Tas, Huba vagy Töhötöm ott zokog a lova puha szőrén ülvén a nagy sztyeppe közepén, hogy fél elmenni a többiekkel? Mit mondtak volna a vezérek? Kényszerítették volna? Vagy meggyőzték volna?
• Tudod, az elengedés is egy félelemforrás az emberekben – nézett a szemembe az angyal. Nem mindenki jöhet tovább velünk az úton. Ha nincs benne meggyőződés, gondviselés, elköteleződés, akkor el kell engedni. Ne félj az elengedéstől. Ha félsz elengedni és ott marasz vele a "sztyeppén", megrekedsz a tegnapban. De ha erőnek erejével magaddal cipeled, akkor úton útfélen azt kapod majd tőle, hogy "na, látod, megmondtam én, hogy ne csináljuk!" Ha nem vagytok benne mindannyian önazonosak és eltökéltek, a terv kudarcra van ítélve. Mert eltökélten kell akarnotok mindannyiótoknak ugyanarra menni, maximum azon vitatkozhattok, hogy melyik úton keljetek át a legbiztonságosabban a "Kárpátokon".

Ha Töhötöm a lova szőrén zokog, hogy fél elmenni, akkor a többi vezér szomorú búcsút vesz tőle… Mert ha ez EGÉSZ-be bekerül a FÉL-ELEM, akkor megtöri az EGY-S-ÉG-et, és biztos a bukás.

És ez bizony az élet minden területére igaz. Legyen szó munkáról, családról, szerelemről…

• Viszont még mindig nem tudom, hogy hogyan lehet pozitívan hozzáállni a kudarchoz? Hogyan válhat az élet szent és nem megtört hallelujává?
• Ez tulajdonképpen borzasztóan egyszerű. Mármint egyszerűen hangzik, csak mire tényleg valaki ebbe beleérez, és elkezdi működtetni, az bizony sok tapasztalás ára.
• És elmondod? – kérleltem az angyalt.
• Ha minden cselekedetedet és az azokból származó tapasztalatot, - legyen a kimenetelük látszólagosan jó vagy rossz, - felajánlod az Istennek, akkor soha többé nem hagyja el az ajkad megtört halleluja, ment minden ami történik, azt tudni fogod, hogy érted van.
• Igyekszem megérteni, amit mondtál. De hogyan lehet felajánlani az Istennek?
• Elmondok erre neked egy réges-régi történetet, mely több ezer évvel ezelőtt játszódik, és a Mahábháratában jegyezték le:

A történet Indiában játszódik. Épp egy hatalmas csata közepén vagyunk, a Kuruksétrai harcmezőn. Két család vívja rengeteg emberéletet követelő küzdelmeit, ők a Pándavák és a Kauravák. És a Pándavák seregében az egyik kocsihajtó maga az Isten, Krishna, aki emberi formában leszületett a földre. A kocsiban pedig ott ül Arjuna, a világ legjobb íjásza, a sereg egyik parancsnoka, és épp kiderül, hogy Arjuna elveszetett egy hirtelen felindulásból tett fogadást az ellenséggel szemben, és az életével kell fizetnie. Le kell szállnia a kocsiról, és elindulni a halál felé, feladva nem csak az életét, hanem a győzelmet is, hiszen halálával a Pándavák bukása és csatavesztése is szinte biztos. És mielőtt leszállt volna a harci szekérről, mély meggyőződéssel Krishna (az Isten) felé fordult, és így szólt hozzá: - "Hari, te mindent tudsz. Ezért bizonyára az én bukásom is a te isteni terved része volt. És én elfogadom azt!"

És Arjuna leszállt a kocsiról, és felelősségteljesen vállalván kudarcát és bukását, elindult, hogy belelépjen az égő máglyába. De ekkor egy fondorlatos csavar került a történetbe, amit persze Krishna rendezett el már jó előre, és Arjuna végül megmenekült a haláltól…

Könny fakadt a szememben. Csak bámultam magam elé. Micsoda hit, micsoda meggyőződés: a bukásom is a te isteni terved része volt. És én elfogadom azt.

• Köszönöm. Kérdezhetek még valamit?
• Kérdezz…
• Mi kell ahhoz, mi az a valami, ami felgyorsítja a folyamatot, hogy alkalmazni is tudjuk az életben ezt a felajánlást Istennek?
• Talán az alázat – felelt az angyal.
• Alázat? Az hogyan?
• Nem megalázkodással, mielőtt félreértenéd. Pont nem arról szól, hogy behódolsz, vagy megtörsz, vagy elfogadod, hogy lehetetlen. Hanem arról, hogy bármi is jön vagy megy az életedben, azt elfogadod. Elfogadod, hogy helye volt, vagy van. És nem görcsölsz a dolgok kimenetelén, hanem csupán hagyod, hogy az élet minden percét FÉL-ELEM helyett, EGÉSZ-S-ÉG-ben éld meg. A FÉL a törött EGÉSZ. De ha alázattal hagyod, hogy az életed Isten vidám játékává váljék, amiben sosem tudni, milyen fordulatot vesz a történet, de biztos lehetsz benne, hogy nem jöhetsz ki belőle rosszul, mert minden érted van, akkor nem törik el az egész, és FÉL-elemmel átszőtt megtört halleluja helyett, minden gondolatodat és cselekedetedet képes leszel ebben az alázatos, szent hallelujában megélni…

Zene: Leonard Cohen - Hallelujah