Egy napon majd kérek tőled valami szívességet…

                                                                                                                Erdély, 2024. július hava, utazásunk 5. napja

Egy napon majd kérek tőled valami szívességet…

Békás szoros. Misztikus hely. Mindez esőben, amit a sötét felhők és a tovahömpölygő köd még varázslatosabbá tesz. Lassan haladunk az autóval a kanyargós úton, csak ámulunk és bámulunk a hatalmas, természet formálta sziklák láttán. Nyújtózkodik a nyakunk, hogy lássunk is valamit, hogy az esőcseppeknél gyorsabbak legyünk, amit a szélvédő lapát nem győz eltávolítani az üvegről. Pedig olyan jó lenne kicsit megállni, megérezni a hely energiáját, sétálni egyet. De az idő most nem túl kegyes velünk. Az útikönyvből olvasom az okosságokat, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is:

- Itt azt írja, hogy az a két hatalmas szikla ott elől szent sziklaként van számon tartva, és az egyiket Oltár-kőnek, a másikat pedig Mária-kőnek hívják. Ez milyen szép… A Boldogasszony birodalma… Itt biztos csodák történnek…

Ahogy átérünk a szoroson, viccesen az jut eszembe, hogy menjünk még egy kört. Aztán persze nem megyünk, hanem kitaláljuk, hogy irány a nagy Békás tó. Körbe autózzuk. Ez most egy ilyen nap. Esőben kocsikázós. Az egész tó szép, impozáns, és hatalmas. A GPS-en próbálok tájékozódni, és kitalálni, hol álljunk meg, mert jó lenne azért lefényképezni, meg jobban megnézni, még ha esernyő alatt is.

- Azt írja a GPS, hogy az út mellett közvetlenül van egy "belverde" szépkilátás hely. Na, ott álljunk meg, érzem, jó lesz.

- Miért, van ott valami kávézó? – kérdi viccesen István.

- Hehe. Nem, a gugli azt írja, nincs ott semmi az égvilágon, épület sem, csak valami parkolóféle kilátóhely. De legalább fényképezünk, megnyújtózunk…

Begurulunk "belverdére", sehol egy lélek rajtunk kívül. Vagy mégis? A fák alatt felhalmozott farakás alól hatalmas nyávogások közepette egy kölyök cica rohan felénk égnek álló farokkal, mint aki ezer éve ismer minket: "Na végre, hogy megjöttetek, hol a fenében voltatok idáig, majd elázott a bundám." Persze Levivel rögtön a macskát fényképeztük, kit érdekel a kilátás, ha kismacska is van. Aztán felmerült a gyanú, hogy nem tartozik senkihez sem itt a semmi közepén. Ő persze erről rögtön másképp vélekedett, mert azonnal úgy gondolta, hogy akkor hozzánk tartozik. Egy pillanat alatt örökbefogadott minket, és elindult velünk a kocsi felé, ahová persze be is szállt. Alig bírtam kitessékelni. Egy macskát nem vihetünk magunkkal. Néztem Istvánra, csóválta a fejét, én is éreztem, ez most itt nem lenne jó ötlet. A fiúk beszálltak a kocsiba, én pedig megfogtam a cicát, és visszavittem a farakáshoz. Letettem, és sprint a kocsi felé. Nagy hévvel beugrottam, és csak annyit mondtam Istvánnak: indulj, indulj, indulj! A visszapillantó tükörből láttam, ahogy a cica szalad utánunk még egy darabig. Öt perc néma csend a kocsiban. Suhant a táj mellettünk, végig folyt egy könnycsepp az arcomon. Nem tudtuk ott hagyni. Lesz, ami lesz, majd ahogy lesz, úgy lesz, de tíz perc múlva már a puha piros plédbe bugyolálva utazott Gombócka az új élete felé. Az aznapi programunk persze borult teljesen, mert ugye egy betervezetlen macskával külföldön nem barangol csak úgy az ember. Töröltük a további kocsikázást, és inkább elindultunk a következő szállásunkra a Gyimesekbe. 

Tudtuk, hogy az ottani szállás állatbarát, és reménykedtünk, hogy talán ott befogadják. Ez a reményünk hamar szertefoszlott, mert a szállásadók ugyan megtűrték, de világosan a tudtunkra adták, hogy ott nem maradhat. Pedig paradicsomi hely lett volna, ahol nem volt híja a bőségnek… csak a befogadásnak… Szomorúan konstatáltam, hogy a macska a nyakunkon ragadt. Amivel csak az volt a baj, hogy 3 nappal később tovább utaztunk Brassó felé, ahol a szállodába már tényleg nem vihettük be. De volt három napom, hogy gazdát találjak neki. És a facebook ilyenkor a barátunk. Úgyhogy röpködtek a posztok és a segítségkérő üzenetek a roskadozó, pislákoló helyi gyimesi wifihálózat szűksávján, az isten háta mögül mindenfelé. És abban a három napban sokan próbáltak segíteni, megosztani, ismerősöket felkutatni. Mi pedig három napig a szakadó esőben vacogtunk a szálláson, de élveztük ennek a szőrös szeretetgombócnak a társaságát. Elneveztük "pékmesternek", mert annyit dagasztott minket, hogy több tucat kenyér megkelt volna a mancsai alatt. Aztán arcmasszőri bizonyítványt is átvehetett tőlünk, mert amikor az ölünkben feküdt, simogatta a puha tappancsaival az arcunkat. Jót tett nekünk a társasága, összehozott Levivel minket újra. Volt egy nehéz időszak, egy eltávolodás… A kamaszpimasz időszak minket is utolért. De itt ez a három nap megint olyan meghitt volt. És persze hozzánk nőtt ez a kis szőrpamacs. Levi szerint az egész utazásban ez volt a legjobb… a macska… na bumm… nesze neked programhegyek, elég lett volna egy macska is… 

A macskára persze senki nem jelentkezett. Már a posztot is módosítottam menet közben, hogy ideiglenes befogadó is jó lesz, csak amíg a szállodában vagyunk, csupán csak három nap, aztán utána legfeljebb hazacsempésszük a határon. De semmi… Az ajánlott menhelyek tele voltak, vagy volt, aki attól félt, hogy valami kóbormacska betegsége van, és azért nem fogadta. A macskapanziók oltási könyv híján szóba sem jöhettek. Ott álltunk gyimesi tartózkodásunk végén, hogy akkor irány dél, Csíksomlyó, Sepsiszentgyörgy, de hogy a macskával mi lesz, az rejtély. Gyimestől Csíksomlyóig nőtt bennem a szomorúságfaktor. Annyira nyomasztott az egész. Azt gondoltam, ennyire nem lehet rossz karmám, hogy még ennyit sem tudok kérni vagy elintézni. Egy kis szívességet kérnék, Istenem. Ma, most ez lenne az a nap, Uram. Hogy ne kelljen újra az út szélén hagyni. Hogy jó kezekbe kerüljön. Kérlek, segíts gondoskodni erről a macskáról.

És ekkor bevillant az isteni szikra. Az egyik ismerősünk Sinaiába jár jógatáborba. Hátha ott a tábor területén befogadják. De a vele való gyors információcsere sem vezetett sikerre. A "biztató" üzenete az volt: "Majd a Jóisten elrendezi a cica sorsát".

Csíkszeredán útba ejtettük az állatboltot, ahol felhalmoztuk a további macskával való együttélésünkhöz kívánkozó praktikus eszközöket. A következő állomásunk már Csíksomlyó volt, ott pedig mivel nem hagyhattuk 30 fokban a kocsiban, macskapórázra függesztve galoppoztunk el vele a templomig. De sajnos Gombócka hangot adott annak, hogy ez túlmutat a komfortzónáján, így a templom előtt minden erejét beleadva ordítozta a nyaút, és közben helikopter rotollákat meghazudtoló sebességgel próbálta körbe-körbe forogva leszedni magáról a macskahámot. Nem is tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek rajta, de az biztos, hogy a főtér szenzációi lettünk. Engem az ideg, az kezdett szép csendesen megenni, és teljes elkeseredésben ültem kint vele a füvön, amíg a férjem és a fiam bement a templomba.

- Figyu, Gombóc, ha ilyen hangosan bömbölsz, azt tényleg még az Isten is meghallja. Ez egy híres zarándokhely, ide imádkozni jönnek, nem üvöltözni, maradj szépen csendben.

De Gombóckát nem érdekelte, hogy mit illik és mit nem, mert ő pórázmentes nyugalmat szeretett volna, és szabadlelkű macskához méltó életet. Ilyen helyzetben azért az ember fejében sok gondolat átszalad, főleg, amikor dühös, és megoldhatatlannak látja a helyzetet. Az első például nálam az volt, hogy itt hagyom a macskát a templom tövénél, aztán igaz lesz az ismerősöm iménti üzenete, hogy a Jóisten majd gondját viseli. Aztán az önvád, hogy kellett nekem egy gonddal többet a nyakamba vennem külföldön, ahol esélyem sincs normálisan megoldani a dolgokat. Aztán persze jöttek szépen sorban az ostobábbnál ostobább elmefuttatások. Hogy persze, mert velem mindig ez történik. Ha én kérek, az olyan, mintha az én emailem az Istennél mindig a spam mappában landolna, vagy az isteni gondviselés postaládája betelt, ezért nekem meg failure notice. Aztán ránéztem egy nőre, aki szomorú arccal, kisírt szemekkel ment be a templomba. Ki tudja, talán súlyosan beteg a férje, és azért jön ide imádkozni. És összehúztam magam. Én meg egy macskán nyavalygok. Nevetséges. Szerencsés ember vagyok, hogy ez a legnagyobb problémám…

Miután a fiúk kijöttek, rajtam volt a sor, hogy én is megnézzem belülről a kegytemplomot. Otthagytam csapot, papot, macskát, táskát, mindent, csak a telefont vittem magammal. - Sietek, - vetettem oda gyorsan. - Ha már itt vagyunk, azért én is benézek, nagyon szeretném látni azt a helyet, ahová több százezren is elzarándokolnak évente.

Olyan jó lett volna jobban átérezni a hely szellemiségét, de túlságosan zaklatott voltam. Beléptem a templomba, és elámultam a gyönyörű Boldogasszony láttán. És ahogy átléptem a küszöböt, pittyent egyet a telefonom, pedig le volt halkítva. Nem szoktam megszentelt helyeken üzeneteket olvasni, de valahogy nem is gondolkodtam, rutinból előkaptam, és ott állt feketén fehéren a megváltás: "Szia. Pár napra befogadjuk a cicát, Sepsiszentgyörgy mellett lakunk".

És eleredtek a könnyeim. Sírtam, mintha a világ csodája történt volna. És nekem az is volt. Tudtam, éreztem, hogy ez megint csak egy tanítás, egy jel, egy lecke, egy bizonyosság, hogy az Isten senkiről nem feledkezik el. Mindenkiről gondoskodva van, még a legjelentéktelenebb lényről is, még egy macskáról is…

Mire kiértem a templomból, már mindet leszerveztünk az ideiglenes befogadóval, Csillával. Annyira hihetetlennek tűnt az egész, hogy három napig semmi üzenet, és ahogy beléptem a templomba, rögtön, 2 másodpercen belül lett megoldás. Vadul cseteltem Csillával a kegytemplom közepéről, ki kell használni az itt uralkodó energiákat, mi van, ha kilépek az épületből, és tovafoszlik a csoda, most kell ütni a vasmacskát, amíg forró. Gombócka sorsa pedig nagyon szépen alakult, mert amíg Csilláéknál vendégeskedett, addig a végleges macskaszolgáló személyzet, akarom mondani gazdi is jelentkezett. Gombóckát végül József és családja fogadta be Sepsiszentgyörgyön.

Szóval a bazilika küszöbje után kb. 5-6 méterrel érdemes kivárni a csodát, minden bizonnyal ott valami különleges égi csatorna üzemelhet. Az oltárhoz és a Boldogasszonyhoz csak hosszú sorban állás után lehet odajutni. Ahogy ott álltam a sorban, és fürkésztem az emberek arcát, azon gondolkodtam, hogy vajon miért imádkozhatnak. Eszembe jutott a Mindenható című film, ahol egy időre egy ember átveszi Isten szerepét. Csupán csak egy kerületnyi emberről kellene gondoskodnia, nem is az egész világról, de még arra is képtelen, hogy rendszerezze a napi több millió kívánságot, ami Isten felé áramlik.

A sor lassan fogyatkozott, és egyre közelebb kerültem az istenszobrokhoz. Az oltár mögött emelkedett egy lépcső, amin fel lehetett jutni a karzatra, Mária lába alá, és ott testközelből imádkozni. Majd az ima végeztével mindenki egyesével pénzt dobott a Boldogasszony lába alatt lévő perselybe. Kicsit olyan volt az egész, mint egy cserekereskedelem. Kérek valamit, és fizetek érte.

És amikor rám került a sor, akkor döbbentem rá, hogy az egész táskámat, pénztárcástól kint hagytam a fiúknál. Ott álltam egy árva vas nélkül. Hálát adtam a gondoskodó Boldoganyának, és azon töprengtem, most mivel fogok "fizetni"? Tulajdonképpen nagyon kellemetlen vagy inkább kínos volt, mert előttem, utánam mindenki "tette a dolgát". Aztán belenyugodtam, hogy Isten biztos látja a "történteket", szóval remélem legalább ő tudja, amit én igen, csak a többiek nem. És ekkor szembe jutott, hogy hány és hány hasonló élethelyzetbe kerültem már. Ahol kívülről az emberek, akár hozzám közel álló barátok, családtagok úgy gondolták, hogy teljesen elítélendő a tettem. Csakhogy belül teljesen más sorsút működött. Micsoda kárörömmel tépik szét egymást az emberek, és pletykálkodnak a másikról, holott fogalmuk sincs arról, miféle erők, sorsirányok vagy akár karmikus törlesztések működnek mindezek mögött. Én pedig ott álltam egy szent pulpituson, és egy idétlen helyzet miatt nem volt mit adnom. Megint ez a gyarló szégyenérzet… Felnéztem a Boldogasszonyra, és azt mondtam neki, te úgyis tudod, mi történt, a többi pedig mit sem számít.

És ekkor hálát adtam… egy macskáért… De ez a macska több, mint egy szőrös gombóc. Inkább, mint egy jelkép, egy lecke. Hiszen semmi nem történik ok nélkül, és senki nem jön az utunkba anélkül, hogy ne tanítana nekünk valamit, feltéve, ha meghalljuk. És persze még sok mindenért hálát adtam, és hazudnék, ha nem mondanám, hogy kértem is. És amikor újra arra gondoltam, hogy mit is adhatnék cserébe, akkor "csak" annyit kért és súgott oda a Boldogasszony, hogy "légy együttérző az emberekkel, fogadd el őket, bocsáss meg, és szeress"!

Szó szerint lebotladoztam a pulpitusól, és mélyen elgondolkodtam a hallottakon. És remélem, hogy van az Istennek humorérzéke, mert az jutott eszembe, hogy inkább hozok egy köteg húszezrest, újra kivárom a sort, és kiváltom vele, amit a Boldogasszony kért tőlem, mert ezt nagyon nehéz lesz teljesíteni...

Pedig a képlet nagyon egyszerű. Hogyan várhatnám el, hogy együttérzőek és megértőek legyenek velem az emberek, ha magam nem vagyok az? Hogyan várhatnám el, hogy elfogadjanak az emberek minden gyarlóságommal együtt, ha én meg nem fogadom el őket? Hogyan várhatnám el, hogy megbocsássanak nekem, ha én képtelen vagyok megbocsátani? És hogyan várhatnám, hogy feltétel nélkül szeressenek úgy ahogy, és aki vagyok, ha én nem tudok feltétel nélkül szeretni.

És milyen nehéz is az! A feltétel nélküli szeretet. Pedig hatalmas tanítót kaptam testközelbe az életemben. A saját lányom volt az, aki móresre tanított, és kéri tőlem számon ezt minden nap. Amikor ő megszületett, akkor szembesültem vele, hogy milyen nehéz valójában szeretni. Mert az emberek mindig valamit szeretnek a másikban. Egy elvárást, ami teljesül, vagy egy tulajdonságot, ami kedves nekik, vagy épp a másik talpraesettségét, vagyonát, pénzét, eszét, okosságát, kiállását, szépségét, valamit… De vajon szeretjük-e a másikat csak azért, mert van. Mert ő is Isten teremtménye, mert a lepel mögött ott lakozik a lelke. Amikor Jázmint először megláttam, akkora volt tetőtől talpig, mint a tenyerem, és egy műanyag dobozban feküdt, csövek lógtak ki belőle, és mindezeken túl a halálos ítéletet is megkaptuk, miszerint mindkét agyféltekében agyvérzést kapott, ami minden bizonnyal befolyásolni fogja a későbbi életét, már ha túléli egyáltalán. És a rákövetkező hónapokban és években jöttek a küzdelmek, a könnyek, a szembesülések. Hogy süket, hogy béna, hogy értelmi fogyatékos, és hogy mi mindezekkel szemben tehetetlenek vagyunk. A teljes életünket átírta, elvesztettem a munkámat, amit imádtam, és ami a legfájdalmasabb, a szabadságom… Sokáig haragudtam rá, ami megterhelő volt, mert hozzátapadt egy mély lekiismeret furdalás. Fájdalmas volt megélnem, hogy soha nem lesz az a lány, akire mindig is vágytunk. Nem fogom látni hogyan tanul meg járni, vagy épp biciklizni, vagy hogyan szaladunk együtt a tengerbe. Sosem fogja kérni, hogy fessem ki a körmét, és nem fog kislányként a magassarkúimban botorkálni. Nem lesz soha szerelmes, és nem mutatja meg titokban, hogy melyik fiú tetszik. Nem fog hisztizni a bolt előtt, hogy nem veszem meg az ötvenedik barbit, és nem üvölt majd, mikor a kedvenc babájának a szemét kirágja a kutya. Nem izgulunk együtt a dolgozatok előtt, és nem veszekszem vele, hogy miért a legkihívóbb ruhájában megy a suliba. És nem vigasztalom az első szakítása után, és nem kapok agybajt, amikor huszadjára módosít a felvételiben az iskolák sorrendjén, és nem írom meg titokban az egyik beadandóját, mert nagyon elfoglalt, és nem tanítom meg főzni, és nem beszélgetünk nagyokat az élet értelméről és a sorsról és az Istenről, és nem viszem el a legszentebb helyekre, amiket ismerek, és nem avatom be a legmélyebb bölcsességeimbe, és nem megyek vele majd kiválasztani az esküvői ruháját, és nem ölelem magamhoz a lányát, aki ugyanolyan szép, mint az anyukája… A körforgás megszakadt, az illúzió ködje felszállt, és a tovasuhanó elvárások helyett új értelmet kellett nyerjen a létezése. Azt hiszem, egy éves lehetett, amikor felírtam nagy betűkkel a hűtőre, hogy ELFOGADÁS, SZERETET. Minden nap többször rápillantottam, hogy figyelmeztessem magam, merre haladunk. Minden bizonnyal legalább hét évet kellett haladni, mire elkezdtem megérteni ezeket a szavakat. És akkor nagyon büszke voltam magamra, hogy igen, sikerült, megszületett bennem, az elfogadás és a szeretet, földi pályafutásom ezennel véget ért, mehetünk és készíthetik nekem az angyalok a mennyei talapzaton álló szobrot, mert igen, megcsináltam!!! Aztán megtalált a felismerés, hogy ez egyelőre csak egy ember kiváltsága, Jázminé. De a bolygón több milliárdan élünk, és feléjük valahogy nem annyira áramlik még ez a két szó úgy tiszta szívből. Úgyhogy dicsőségem újfent összeomlott romjain rádöbbentem, hogy ez még nagyon a kezdet. Talán belekóstoltam valamibe, ami hasonlít ahhoz, amihez egyszer jó lenne megérkezni… Ez, a feltétel nélküli, tiszta szeretet…

Aztán még az is átfutott az agyamon, hogy hányszor kértem az Égieket, hogy gyógyuljon meg Jázmin. Hány és hány alkut ajánlottam az Istennek, ha mindezt megteszi. És mennyi könnycseppembe került, mire rájöttem, hogy Jázmin sosem fog meggyógyulni. És abszurd módon hangzik, de vajon hálát adtam-e mindezért? Megköszöntem-e, hogy ilyen tanításban részesültem? És felfogtam-e valaha, hogy a lányom a betegségével mit vállat, és mit tett értünk? Mert a csodák azok nem maradtak el. Csak egyik sem kint történt meg, hanem mélyen belül…

És vajon megköszöntem-e valaha a látszólag rossz dolgokat is, mondjuk a csalódásaimat? Köszönöm, hogy csalódhattam az emberekben, köszönöm, hogy csalódhattam a kérésekben, köszönöm, hogy csalódhattam a bizalomban. Ez mind csak azt mutatja, hogy van még hova fejlődnöm. Mert aki másban csalódik, az valójában magában teszi mindezt. Olyan elvárást akar kierőszakolni, ami igazából benne sincs meg. Minden egyes csalódás csupán egy útmutató afelé, hogy még mindig nem tanultunk meg sem elfogadni, sem feltétel nélkül szeretni.

Egyszer volt egy álmom. Akkor már Jázmin olyan öt éves lehetett. Azon az éjszakán azt álmodtam, hogy egy nagy családi rendezvényen vagyunk, és az asztal körül ülünk, és egyszer csak Jázmin feláll és elkezd beszélni, mint egy egészséges gyerek. És én akkor ott örömömben, mintegy önkívületi állapotban álmomban felugrottam az asztal tetejére, és onnan kiabáltam, hogy látjátok, nem megmondtam, hogy meg fog gyógyulni, csak hinni kellett! Annyira intenzív volt az álom, hogy amikor felébredtem, még órákon át a hatása alatt voltam. És furcsa kimondani, de tudom, hogy megtörtént. Tudom, hogy egy másik síkon, egy másik dimenzióban ez pont így van. És Ő nem sérült, hanem egészséges, és ez csupán törékeny földi létezésünkkel együtt egy átmeneti állapot.

Igen, talán a kéréseink, a vágyaink nem úgy és nem akkor teljesülnek, ahogyan mi szeretnénk. De hogyan lehetséges, hogy nem is feltételezzük, hogy egy nálunk magasabb intelligencia talán pont megóv minket olyan vágyaktól és beteljesülésektől, amik csupán a vesztünkbe vezetnének minket.

Vajon mi lenne, ha egyszer a Jóisten menne el minden egyes emberhez, aki valaha is kért tőle valamit, és most megfordulna az áramlás, és az Isten kérne tőlünk. Mint a Keresztapa című filmben, az a bizonyos kultikus mondat, miszerint "egy napon, ami el sem jön talán soha, majd én is kérek tőled valami szívességet". Szóval eljönne a nap, és ott állna a bejárati ajtóban teljes pompájában, és azt mondaná: "Ennek és ennek az embernek azonnal bocsáss meg! Hívd fel őket, és mondd meg nekik, hogy szereted, és sajnálod. A bankszámládon lévő félretett pénzt pedig ennek a szegény családnak utald át. Jahh, és holnap tilos vitába bonyolódnod a szomszéddal, mert az egy nagyon bántó folyamatot indítana el stb., stb."

És így szépen a nagyszakállú Jóisten körbejárna, és mindenkitől kérne valamit. És pont olyat kérne, amire a másik embernek éppen szüksége van. Így, mint egy nagy áldozati kör, mindenki adna valamit, és mindenki kapna is valamit a másiktól, és hirtelen ki is ürülne a puttony, mert mindenki mindenkivel tenne valami jót, és az emberek megbékélnének. És titkon azt hiszem, hogy valóban eljön hozzánk, és megsimítja a lelkünket, és mi emberek valójában nagyon is próbálkozunk, mert mindannyian együttérzésre, elfogadásra, megbocsájtásra és önzetlen szeretetre vágyunk.

És talán pont azért nem értjük, hogy mi a feladatunk a Földön, mert nem figyelünk a másikra. Mert sokszor hiába kérünk, vagy tőlünk hiába kérnek, süket fülekre találnak és találunk, ezért egy felsőbb hatalomhoz fordulunk, bízván abban, hogy meghallja imáinkat. És tényleg meghallja, és tényleg "intézkedik", de mindig egy másik emberen keresztül. Mert ugye nem jön le nagy dínomdánommal, hogy "na jól van, hol az a macska? Most azonnal viszem a Mennyország BMW-ben jó helyre!" Hanem küld egy Csillát, egy Józsefet, a szívükben lakó szeretetet, együttérzést, gondoskodást, és máris van helye a világ legjelentéktelenebb lényének is. Valójában mi emberek teremtjük meg egymásnak a poklot és a mennyországot is. És ezért jöttünk ide a Földre, hogy mindezt megtanuljuk. A pokol és mennyországteremtés tudományát. És odafent pedig egy egész angyalos mezes szurkoló tábor szorít nekünk, hogy sikerüljön véghez vinni az együttérzést, elfogadást, megbocsátást és szeretetet, ami, ha megtörténik, az nem a pokolba vezető út lesz, hanem a boldogság maga…

Erdélyi utunk óta már sok-sok hét eltelt, és azóta is minden nap értékes beszámolókat kapunk Józseftől, hogy hogyan alakul a cica élete. A három család között a kis gombócnak köszönhetően szövetség, barátság alakult ki. És ki tudja… Egyszer lehet, hogy - a csodacicáért cserébe – egy napon, ami el sem jön talán soha, a Jóisten majd kér tőlünk valami szívességet…

                                                                                                                                                         Jay Gurudév