Csörög a telefon... (Életképek öt részben)

1. Csörög a telefon...

Csörög a telefon. Nézem, az anyósom az. Ez bizony nem jó ómen. És nem az anyósviccek miatt, hanem mert tudom, hogy csak vészhelyzet esetén hív.

Valahogy automatikusan így szólok a telefonba: Szia, mi a baj?

Először nem is hallom mit mond, úgy ordít a vonal túlsó felén Jázmin. Mondom neki, menjen át a másik szobába, mert semmit nem hallok a visítástól. Sejtem, hogy nagy a baj, mert tényleg csak szökőévben néhányszor ordít így a gyerek, ennek valami nagy fájdalom van a hátterében.

Újra kérdezem, hogy mi történt, mi a baj.

- Egy fél órája kezdődött, nagyon erőlködik, és lilára ordította magát. Mit csináljak vele?

Közben kérdőn nézek Istvánra, aki mellettem áll.

- Mikor kakált utoljára? Te voltál vele az elmúlt 5 napban, amíg én jógatáborban voltam... Volt kaka?

A válasz persze a nem, és ekkor fel is állítódik a diagnózis, ez bizony szorulás, és már nem először...

Az anyósomat megnyugtatom, hogy máris kocsiba ülünk, sietünk, és addig is adjon neki fájdalomcsillapítót.

Leteszem a telefont. Egymásra nézünk Istvánnal. Valahogy ebben a nézésben minden benne van, az elmúlt nyolc év fáradozásai, nehézségei, és a beletörődömség immár századszor vagy ezredszer, hogy a mai házassági évfordulónknak is bizony lőttek. Ég veled együtt töltött lopott órák. És fejcsóválások és csalódott csüggedés mellett kicsúszik a nyolc éve jelmondattá formálódott szállóigénk: "Ez csakis a Jucom lehet".

Aztán elkezdek szörnyen kacagni, és megállapítom, hogy mi vagyunk a hülyék, hogy az elmúlt másfél órát a kerti növények locsolásával töltöttük. Sietősen felkutatjuk a szoruláselhárító jó öreg beöntő készüléket, kocsiba ülünk, és nekiiramoduk a 2 órás útnak Balatonfüred, Jázmin és a "felszabadító hadművelet" felé. Még van két óránk... Szeretünk a kocsiban beszélgetni... Ma ez jutott, ezt kell elfogadni, mint már oly sokszor tettük, az egész szinte rutinszerű, semmi meglepetés nincs a dologban. Ez az ünnep sem jött össze, nafene, volt már rosszabb. Például amikor Jógaiskolába jártunk, és a vizsga napján reggel Jázmint be kellett vinni a kórházba, mert összeszedett valami fertőzést, és kiszáradásig hányta magát. Azt hiszem az volt a logisztika csúcspontja. Miután biztonságban tudtuk a kórházban, átszáguldottunk a városon a vizsga helyszínéig, letettük a vizsgát, átvettük az oklevelet, majd én külön kocsival visszamentem a kórházba, és hajnalig bent csücsültem, mire a stabilizálódott gyerekkel hazaengedtek. Jázmin kedvenc meghiúsított ünnepei mégis az én születésnapjaim. Előző nap még semmi baja, leszervezve a nagy családi ünnepség, ételek, vendégek, miegyéb, és a születésnapom "szent" reggelén vagy epilepsziás rohamot kap, vagy tüdőgyulladást, vagy a kettő keverékét. Persze borul minden, idegeskedés, újratervezés, elengedés: "Ez csakis a Jucom lehet." Az első nagy közös nyaralásunkkor Jázmin 3 éves volt. Egerszalókra mentünk, mint egy "rendes" család, hogy eltöltsünk ott 4 napot. Gondoltuk, milyen jó lesz a gyógyvíz Jázminnak is, elvégre szeret pancsolni. Nagy hévvel készültünk, de az öröm úgy kb. 2 órát tartott, amikor is a strandon megélte élete első epilepsziás rohamát. Sajnos még nagyon zöldfülűek voltunk (azóta ez már kismiska), és egy éjszaka végigszenvedése után úgy döntöttünk, bölcsebb hazamenni. Ez volt egy darabig az utolsó közös nyaralásunk, mert itt azért eltört a mécses. Ezért hát új haditervet állítottunk fel, és kiokoskodtuk, hogy immár akkor a fő ellenálló nélkül megyünk, mégis csak megmutatjuk, hogy vagyunk mi "rendes" család. Így minden évben beneveztünk a hármasban (István, Levi, Én) töltött 3 napos nyaralásra. Eleinte azt hittük, csupán véletlen egybeesés, hogy mikor nagy boldogan hazamentünk a három nap után, Jázmin még aznap éjszaka produkált egy negyven fokos lázzal kísért tüdőgyulladásos, dögrovásos, sohailyenszarulnemvolt betegséget. Aztán a sokadik után rájöttünk, hogy: "Ez csakis a Jucom lehet." Aztán olyan is előfordult, hogy egy-egy nappal vagy pár órával "benézte" a dolgokat. Az egyik szilveszteri jógás ünnepségen például így tudtunk részt venni. De a kedvencem az idei tavaszi akciója: Újabb merénylettel készültünk, ugyanis ismét 2 napot szerettünk volna hármasban eltölteni egy kis hazai gyógyvíz medencéjében, mint egy "rendes" család. De már én is agyafúrt lettem ám az elmúlt évek edzései alatt, így óvatosan és előrelátóan péntek este foglaltam le a szállást szombat vasárnapra. Nahh, mondom magamban, azért egy este alatt már mi történhetne. Te, persze, kedves olvasó, már előre kacagsz, hisz jobban ismered a lányom, mint én magam, hogy itt kő kövön nem fog maradni. És reggelre természetesen elő is került egy fokozott verziójú epilepsziás roham hányással és minden szépségével együtt. Kérdőn nézek Istvánra, most mi legyen. A nagyszülők már úton vannak, hogy leváltsanak minket, perceken belül betoppannak, mi meg épp mentjük a menthetőt... És ilyenkor vannak azok a pillanatok, amiért kifejezetten szeretek egy hűvös gondolkodású bak férfival együtt élni.

Válasz: - Ugyan mi lenne? Kap gyógyszert, mi meg egy óra múlva itt sem vagyunk.

Az anyai szívem dobban, hezitál, demilesz, dehogylesz, aztán belátom, hogy ez tényleg az a szituáció, ahol nem tudok többet tenni. Teljesen lényegtelen, hogy a gyógyszer beadása után én ücsörgök mellette, vagy a nagyszülők. Ez ilyenkor úgyis két napig tartó levertséget eredményez Jázminnál. Ha pedig nagyobb baj lenne, egy órán belül itthon vagyunk. És valóban elmentünk, és nem lett semmi baj, és nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, a kezdeti nehézségeket leszámítva, és a kulisszatitkokat levéve, akár egy "rendes" család.

Az átlagos hétköznapok történéseit, amikor még az iskolában tanítottam, már nem is számítom. Minden hétre jutott valami. Azt hiszem nincs az az enciklopédia, amit tele ne kamuztam Jázmin ovijában, hogy gördülékenyen menjenek a napjaink. Irtózatos logisztika volt, ahol két oldalra kellett megfelelnem, a családnak és a munkahelynek. És a végére elképesztően elfáradtam, de ez szinte egy külön fejezet lenne...

Szóval egy-egy ilyen "átformálódott" házassági évfordulón egyszerre töltenek be az emlékképek, és mint egy nagy bölcs összefoglalás nyugtatnak meg, hogy volt már ilyen, és lesz is még, így egyáltalán nincs min tovább bosszankodni.

És két órával később begördül az autó a balatonfüredi nagyszülők háza elé. Diadalittasan megérkezünk, mint a felszabadító hadsereg, átvesszük az irányítást, és este 10-kor megindítjuk a kárelhárító műveletet, fedő nevén a nagy beöntést. A különleges éjszakai program kb. éjfélig tart, és volt az a pont, ahol azért könnyezve nevettünk.

Éjfél után pedig még belefért egy kiadós fürdőszoba tisztítás is a "heves" házassági évfordulós, nagy duguláselhárító ünnepség lezárásaként. Aztán dögfáradtan elbotorkáltunk aludni, jó buli volt ez is. De mielőtt átléptünk az álmok birodalmába, még István félálomban elsuttogta: - Tudod mit, én végig azt éreztem, hogy EGYÜTT VELED még ez is jó móka volt...

2. Csörög a telefon...

Csörög a telefon... Kiírás: a Jóisten. Óvatosan belehallózok, már-már a számon van, hogy azt kérdezzem rutinszerűen: mi a baj? De inkább várok. Egy vidám hang köszön bele a telefonba, olyan jóízűen, kacagva üdvözöl, hogy szinte azonnal a hatása alá kerülök, és menten nekem is határtalan jó kedvem támad. Ha vele beszélgetek, megszűnik a tér és az idő, és minden olyan egyszerűvé és átláthatóvá válik. Leomlanak az akadályok, eltörlődnek a nehézségek, és megszűnik a lehetetlen. A negatív fogalmak mintha automatikusan törlődnének, és maradnak a tiszta megélések, a határtalan bizalom és tudomás arról, hogy a dolgok csakis a legmegfelelőbb irányba mennek. Elmosódik jó és rossz, és megmarad helyette Az ÚT. Olyan elmondhatatlan erő kerít ilyenkor hatalmába, hogy úgy érzem, bármire képes vagyok. Mit nekem földi kihívás, minden olyan könnyű, mint az egyszeregy.

Aztán a Jóisten hamar a lényegre tér: - Lenne itt egy kis feladat, nagyon kellene a segítséged. Az egyik angyalkám a földi lét felé közeledve félúton kissé elakadt, segíteni kellene neki ebben-abban és vigyázni rá, amíg vissza nem tér. Én nem lehetek ott mindenütt, ezért megkérnélek téged, viseld már kicsit gondját.

- Habozás nélkül vágom rá, hogy naná, nagyon szívesen. Egyébként is micsoda megtiszteltetés. Rám igazán, feltételek nélkül számíthat. Aztán a részletek felől érdeklődök, hogy miről is fog szólni pontosan a feladatom.

A Jóisten pedig pontos instrukciókba kezd:

- Az angyalka nagyon nehezen fog megszületni, és a kórházban kellene neki a segítség, hogy be tudjon hangolódni a földi létbe. Kicsit szervezkedni kellene az ellátását illetően, hogy megfelelő orvosokhoz kerüljön, nagyon szeretném, ha ebben a testben életben maradna.

- Óhh, ez menni fog, szervezésben, utánajárásban kiváló vagyok, ez szinte pipa.

- Lehet, lesznek olyan orvosok, akik majd el akarnak tántorítani - vágott közbe a Jóisten.

- Nem baj, akkor majd gyakorlom a kiállás művészetét.

- Rendben, köszönöm, akkor mehetünk tovább. Előre láthatólag nagyon sokat lesz beteg. Nagyon kedves angyalka ő, örömmel töltene el, ha a jóságodnak köszönhetően keveset látnám őt szenvedni. Sajnos gyengécske lesz az immunrendszere, de megfelelő odafigyeléssel lehetne rajta javítani.

- Persze, nagyon szívesen, mindig is érdekeltek az alternatív gyógymódok, majd kicsit utánajárok a lehetőségeknek. Talán már tudom is, kiket fogok megkeresni.

- Ohh, fantasztikus, és persze ne aggódj, majd én is utadba küldök néhány nagyon jó embert, csak el ne felejtsd felismerni őket.

Ezt az utolsó mondatrészt még nem tudtam hova tenni, hogy mit ne felejtsek el, de olyan izgatott voltam a feladat miatt, hogy gyorsan tovább is léptem rajta.

Aztán a Jóisten így folytatta:

- Sajnos elkerülhetetlen, hogy bizonyos változásokat előidézzen majd a megszokott életedben. Lesznek kisebbek meg nagyobbak, sajnos ez egy olyan angyalka, akihez sokat kell majd alkalmazkodni. Ez vajon elfogadható számodra?

- Mindig is szerettem a változásokat, hiszen semmi sem állandó, csak az a törvényszerűség, hogy minden mindig változik. Minden ember életében vannak nagy változások, nem hiszem, hogy ez egy kirívó feltétel lenne. Biztos, hogy menni fog, tele vagyok kíváncsisággal, hogy mit tartogatnak ezek a fordulópontok!

- Jahh, és a legfontosabb! Majd elfelejtettem. Különféle furfangos próbatételek elé fog állítani téged. Olyan dolgok történnek majd, amire biztos nem számítanál, és sokszor a legmeghittebb pillanatokat írja majd át.

- Szeretem a kihívásokat, a furfangot pedig én is nagyon jól alkalmazom, úgyhogy majd meglátjuk ki jár túl kinek az eszén - kacagtam magam könnyesre. 

- Remek, nagyon örülök, hogy ilyen bevállalós vagy.

- Ugyan már, a Jóisten egy angyalkájára vigyázni a legnagyobb megtiszteltetés. Szinte nem is értem, miért ilyen tapintatosan kérsz meg, hiszen ez a feladat maga a csoda, lelkendeztem, mit sem sejtve szavaim súlyáról.

A Jóisten elhallgatott. Aztán pár pillanat múlva nagyon komoly hangon folytatta. Lenne még itt egy kis apróság. Ezt is el kell mondanom, mielőtt végleg igent mondasz. Bár látom, hogy lelkes vagy, de ezzel talán jobban megérted a feladat súlyát.

Izgatottan vártam, hogy mi lesz az. Az egész úgy hangzott, mint egy igazi kalandregény, amibe alig vártam, hogy belevágjak. Egy nagy hős képe lebegett előttem, aki a Jóisten angyalkájára vigyáz, és árkon-bokron, ellenségen áthatol, csak hogy a Mindenható minden kívánságát teljesíthesse. Büszke voltam magamra, ez aztán a kiválasztottság! Rózsaszínűen ködös álmodozásomat a Jóisten komolyra fordult szavai törték meg.

- Ezt a beszélgetést, ami itt kettőnk között történt, teljesen el fogod felejteni!

- Ezt hogy érted? - vágtam közbe.

- Úgy értem, hogy akkor tudod csak a szolgálataidért a fizetséget megkapni, ha erre a köztünk folytatott beszélgetésre, és arra, hogy a megbízatást kitől kaptad, nem emlékszel.

- De én nem tudnék tőled semmilyen fizetséget sem elkérni.

- De ez a fizetség - folytatta a Jóisten - nem pénzben mérhető. Rengeteget fogsz fejlődni, de emberi kétségekkel leszel tele, és az emberi kérdéseidre az isteni válaszokat magadnak kell felkutatnod. Különben nem lenne fejlődés ebben a játékban. Ha tudatos maradsz erről a beszélgetésről, ami most köztünk zajlott, nem tudnád felfényesíteni az emberi oldalad. Az isteni lelked végig érezni fogja, hogy mi a hamis és mi az igaz, és azt is érzi majd, hogy ez a szövetség kettőnk között megköttetett. De az emberi éned fejlődése és felfényesítése miatt szükség van a felejtésre. Fogd fel úgy, mint egy játékot, ahol kipróbálhatod, hogy mennyire vagy képes hallgatni a lelkedre, és emberi testben érzékelni az isteni jelenlétet.

- El sem tudom képzelni egyelőre, hogy ez hogyan lehetséges. Hogy ezt a csodás megbízást, és a veled való beszélgetést hogyan is tudnám elfelejteni. Én biztos vagyok benne, hogy mindig a szívemben leszel, és hogy hatalmas kaland lesz az egész küldetés, és egyszer sem fogok kételkedni abban...

Itt a Jóisten közbevágott.

- Tudom, hogyan akarod befejezni a mondatodat, de nincs rá szükség. Bármi is legyen a játék vége, nincs nyertes vagy vesztes. Nem kell semmit bizonyítanod, csupán csak tapasztald meg, hogy jelen állapotban mire vagy képes, és vállald el az én angyalkámat. Ennyi. Én mindig biztosítani foglak a jelenlétemről, rajtad múlik majd, mit hallasz meg belőle. De semmilyen aggodalom ne legyen benned, mert bárhogyan is cselekszel, én szeretettel nézlek majd.

- És ha elfelejtem a küldetésem, és nem is úgy cselekszem, ahogyan te kérted? Ha pont az ellenkezőjét csinálom majd? Mi fog engem segíteni, hogy tudjam, merre induljak?

- Egy nagyon erős belső hang lesz veled. Ezt lelkiismeretnek nevezik. Ha erre a belső hangra hallgatsz, ő mindig tudja majd, hogy merre kell menned. És persze lesznek földi segítőid is. Mindig lesz melletted valaki, aki megfogja a kezed, persze, ha hagyod...

- De ha a végén mégis a rossz irányt választom, ha nem teljesítem, amit kértél?

- Nincs rossz irány. Út van. A választás szabadsága pedig a tiéd. Én csak arra kértelek, vigyázz az angyalkámra. Aztán ha nem sikerül, nafene. Legfeljebb megpróbálod még egyszer - kacag fel a Jóisten. Nincs mit veszíteni az örök idő örök játékában... Minden tapasztalattal nagyobb és több leszel, ezért nem érdemes bármin is aggódnod!

- Igen ez megnyugtató. Legfeljebb megyünk még egy kört, amúgy is kalandosan hangzik az út, mindig is vágytam rá, hogy angyalkákra vigyázzak.

És újra lelkes lettem, és büszke, hogy nincs mit veszíteni, hogy mellettem lesz a lelkiismeret, meg a földi segítők, hogy kapok majd fizetséget, és hogy bármikor újrakezdhetem. Minden nagyon jól hangzott, és alig vártam, hogy végre belevágjuk a kalandba...

3. Csörög a telefon...

Csörög a telefon... Nézem, a főnököm az. Nyelek egy nagyot. Tudom, hogy ez a beszélgetés valaminek a végét fogja jelenteni. Jó lenne még húzni egy kicsit, hátha történik valami csoda, és mégsem kell megélnem ezt a pillanatot. A pillanatot, amikor vége. Vége annak, amire az egész életemet feltettem.

Sűrűvé és végtelenné formálódik az idő. Lassan közelít az ujjam a telefon nyomógombja felé. Majd nagy levegő és:

- Jó napot kívánok Igazgató Úr.

- Szép jónapot, Bogi. Azért hívom, hogy mit sikerült intéznie? Nagyon sürget minket az idő, tudnom kellene, hogy marad vagy megy!?

Formálom magamban a kérdést. Úgy hangzik, mintha az egész helyzet rajtam múlna. Pedig nem én akarok nem maradni. Hogy a viharba ne maradnék. Szívem minden vágya ide húz. Imádok tanítani, imádom a gyerekeket. Öt éves korom óta tanárnak készülök. A plüssmaciknak tantermet rendeztem be, és már kislány koromban tanárnéniset játszottam. Az összes plüss írni-olvasni tanult, leckekönyvük és ellenőrzőjük volt, és már akkor imádtam minden percét, amikor még csak álmodoztam az életről öt évesen... Zúdulnak a gondolatok, pórbálom menteni a menthetetlent, és válaszolni a marad vagy megy kérdésre.

- Az történt, hogy eddig még mindig nem találtam Jázminnak megfelelő intézményt. Nagyon nehéz a közelünkben bárhova is bejutni. A bentlakásosoknál mindenhol kb. 8 éves várólista van. Sajnos a korábbi bölcsi sem tud a segítségünkre lenni. Nem tudják tovább ott tartani. Betöltötte Jázmin a 6. életévét, és el kell jönnie. Egyelőre rajtam kívülálló okok miatt - és itt csuklik egyet a hangom - nem tudom megoldani Jázmin napközbeni felügyeletét, ami azt jelenti - forog velem a világ - hogy... hogy... nem hiszem, hogy szeptembertől vissza tudok menni, tanítani...

- Rendben, Bogi, megértettem, és egyben nagyon sajnálom. Én is körbekérdeztem itt a tankerületben, elmondtam a problémáját, de sehonnan nem jeleztek vissza. A titkárságon akkor elkezdjük lepapírozni a felmondását. Megköszönném viszont, ha körbeérdeklődne az ismerősei között, hogy van-e olyan francia-magyar tanár, akit érdekelne az állás.

- Persze, mindenképp, és köszönöm én is a türelmét.

- Akkor viszont látásra, Bogi...

- Viszont látásra...

És sírok... Mert meg kell gyászolni a veszteséget... Kudarcnak élem meg. Hiszen nem is én akartam így. És csalódott is vagyok. Hogy nem kellek. Nem kell egy olyan tanár, aki versenyekre vitte a gyerekeket, OKTV-be bejutott tanítványai voltak, kimagasló érettségi eredményekkel, nyelvvizsgákkal. A nem kellek érzés fut át rajtam. Az elképesztő mennyiségű tanulás és áldozat, amit belefektettem ebbe a szakmába, senkinek nem kell. Pedig a tankerületben is vannak olyan intézmények, ahová passzolna Jázmin egy kis kozmetikázás után. De hát nem vagyok elég csókos... és a fiatalos lendületű, lelkes, szakmailag helytálló tanárt sem kell megtartani. Minek az. Majd itthon ülök három diplomával, és végtelen tapasztalattal a sérült gyerek mellett. Annyira fáj, mintha a szívemben vájkálnának nagykéssel. És dühös vagyok. Jázminra...

- Miattad van! Az egész életemet tönkretetted! Mit akarsz még tőlem? Tessék? Mondd meg! Még mit szeretnél elvenni? Odaadtam lassan mindenem... Az anyai önbecsülésem, a munkám, a terveim, a vágyaim, a szabadságom... Mindent elvettél! Bárcsak meg sem születtél volna! Kérem vissza a régi életem! A régi munkám! Nem akarom, hogy az életem abból álljon, hogy te rád vigyázok! Komolyan mondom megbolondult a világ! Én tanár vagyok, és nem akarok itthon ülni egy nyomorékkal! Nem azért tanultam egész életemben, hogy a végén te legyél a munkahelyem!

Toporzékoltam, bömböltem, gyászoltam és közben mintha emlékezni kezdtem volna... Egyszer mintha valakivel egy jót beszélgettem volna az angyalok létezéséről. Nahát, milyen furcsa, hogy ez pont most jutott eszembe...

4. Csörög a telefon...

Csörög a telefon... Nézem, a barátnőm az. Megörülök neki, mert minden beszélgetésünkben egymást erősítjük, boldogság, hogy vagyunk egymásnak, olyan ő, mint egy földi segítő, aki fogja a kezem.

- Na, mi újság? Hogy alakulnak a dolgok, mióta felmondtál?

- Szuperül. Lassan elkészül a jógastúdió a padláson, mert hát, ha Mohamed nem mehet a hegyhez, akkor legyen fordítva - és nevetünk. Jövőre beindítom a hangtáljóga képzéseket is, csak még össze kell rakni a jegyzeteket, meg kérvényezni az akkreditációt, de lassan rendben haladunk.

- És Jázmin? Találtatok valamit?

- Jajj, nagyon durva! Ahogy felmondtam a suliban, rá két hétre minden elrendeződött. Esküszöm, mintha az égiek erre vártak volna. Lett helye egy intézményben, igaz kicsit messze van, de már a mindennapos szállítása is szerveződik, szóval szépen minden a helyére kerül.

- Nahh, ez szuper hír! Akkor már nem vagy olyan szomorú...

- Azért a gyerekek nagyon hiányoznak, de elfogadtam, hogy ennek az egésznek így kellett lennie. Aztán meg mindig az jut eszembe, hogyha Jázmin nem lenne, akkor például téged sem ismernélek. Amikor elkeseredett vagyok, mindig úgy tudok rá haragudni, hogy legszívesebben elásnám a kért végében... De aztán amikor lehiggadok, eszembe jut, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Rengeteg ismeretséget, barátságot, és az egész életem átfordulását a jóga felé. Ha Jázmin nem születik meg, akkor nem iratkozunk be a Naradára, és akkor nem történik velünk annyi fantasztikus dolog, és most téged sem ismerlek, meg a Gurut sem, és hangtálak sincsenek, és most nem szépítgetem a leendő jógastúdiómat. Nagyon érdekes egyébként a dinamikája, hogy amennyit elvesz az élet, legalább annyit ad vissza, ha nem többet. És habár nagyon más felé fordít, amikor "józan" az elmém, és nincs elkeseredve, mindig azt fogalmazom meg magamban, hogy milyen óriási lehetőséget és ajándékot kaptam az élettől azzal, hogy Jázmin hozzánk született.

- Örülök, hogy így gondolod, jó ezt hallani, kicsit ki voltál...

- Jahh, amikor kiborulok, akkor olyan vagyok, mint egy pusztító hurrikán. Borzasztó... Kéne ezen javítani! Pedig amúgy meg úgy szeretem ezt a kis vakarcsot! Ahogy mindenkinek tud örülni, és tényleg elég egy kedves szó, és ő máris mosolyog rád! Szerintem ő az egyetlen, aki mindenkit feltétel nélkül tud szeretni. De tényleg! Aki egy kicsit is kedves vele, annak hatalmas mosolygások járnak cserébe! És persze azt is jó látni, hogy ő teljesen boldog a maga világában. Mi nem annyira, a mi világunkban, de ő igen! Esküszöm, tanulnom kellene tőle! De én nagyon nehéz eset vagyok! Jahh, biztos emiatt született hozzám...

És nevetünk a barátnőmmel, jókedvűen csacsogunk az élet nagy dolgairól, és kint lágyan és bágyadtan melegíti a földet a tél előtt még utoljára az őszi nap...

5. Csörög a telefon...

Csörög a telefon... Nézem, mit ír ki. A szám ismeretlen, majd a felső sarokban megjelenik egy villogó felirat, miszerint a titkosított égi vonalon hív valaki. Aztán a telefon kiírja a titulusát: Sorstárs jelölt.

Belehallózok, mert nem tudom, ki van a vonal túlsó végén. Aztán egy kedves, vékony hang szólal meg.

- Szia Bogi! Edi vagyok, és az égiektől kaptam meg az elérhetőséged, mert a munka felől szeretnék érdeklődni.

Ráncolom a homlokom, nem igazán vagyok képben.

- Milyen munkára gondoltál? - kérdezem bizonytalanul.

- Az angyal megvigyázás érdekelne. Egy csomó feladat közül választhatnék, de valahogy ez fogott meg a legjobban, és itt az égi sorsfeladat elosztó központban azt mondták, hogyha többet szeretnék megtudni, akkor nyugodtan keresselek meg téged, mert első kézből tudnál nekem tapasztalatokat mondani.

- ÖÖÖ... - értetlenkedek még mindig - én nem is tudom, mit mondjak. Mire vagy kíváncsi?

- Igazából mindenre. Szeretnék ebben az életemben egy különleges feladatot kapni, és nagyon hívogató a lehetőség, beszélgetnél velem egy kicsit őszintén?

- Persze, nagyon szívesen! Legyen úgy, hogy te kérdezel, amire kíváncsi vagy, én meg válaszolok.

- Rendben, köszönöm! Az lenne az első kérdésem, hogyan néznek ki a megvigyázott angyalok a földi létben?

- Hát, mit is mondjak? Úgy, mint egy ember, csak kicsit mégis mások. Valójában messziről észreveszed, hogy nem átlagos, hogy is fogalmazzak, nem "szokványos" emberek. Szóval olyanok is, meg nem is, egyszerűen érzed, hogy mások.

- Ezt nem pontosan értem! Szebbek, mint az emberek?

- Amolyan álruhát öltenek, és ezért sok ember pont hogy taszítónak gondolja őket. Sokan megvetik, kerülik az ilyen lelkeket, mert ugye jól csak a szívével lát az ember... És mivel kevesen élnek szívből, ezért kevesen is veszik észre! De akinek sikerül, igazi kincseket kap általuk! Mert ugye minden ember síppal, dobbal, nádi hegedűvel várja az angyalok seregének érkezését, de pont ez ebben a csel. A Jóisten nagyon csalafintán kitalálta! Azt hiszed, te vagy a normális, meg a legnagyobb király, közben ott ül veled szemben egy igazi, tiszta lélek, csak épp farsangi maskarát öltött magára, mintha neked akarna torz tükröt tartani, a saját elfuserált emberi képeddel és gondolatvilágoddal szemben.

- És milyen velük az élet?

- Az mindig attól függ, hogy emberi elmében mit gondolsz róluk. Röviden szólva, életre szóló kaland! Nem fogsz mellettük egy percig sem unatkozni! Mindig van mit csinálni, megoldani, mert ugye egy egész életen keresztül rád vannak utalva. Sosem repülnek ki a családi fészekből, mint egy átlagos gyermek. Örök gyerekek, akik egyébként nagyon boldogok. Ha csak egy pillanatra is rá tudsz hangolódni az ő angyali frekvenciájukra, akkor olyan pillanatokat és tapasztalásokat élhetsz meg általuk, ami átlagos emberként sosem adatna meg neked. Az élet velük igazi kincs, ha felismered. Ha viszont nem ismered fel, akkor nagyon sok földi szomorúságban és szenvedésben is részed lehet. De ez általában csak az elején szokott így lenni, mert bár nem ismerem a földi küldetésük teljes mechanizmusát, ugyanis a Jóisten sok mindent nem árul el, de olyan mintha elkezdenének jobb emberré formálni téged az idő múlásával. Nem tudom, hogy csinálják, néha csak sodródsz az árral, és furcsa átalakulásokon kapod magad.

- Nem akarok haszonlesőnek tűnni, de ez a feladat milyen fizetséggel jár. Tudom, hogy minden sorsfeladat után ki szokták fizetni az Égiek a földi fáradozásokat. Te miket kaptál?

Hirtelen nevetni támad kedvem, mert sokféle kérdést tettek már fel nekem, de ez aztán mindent vitt. Aztán ahogy tűnődök, végül is végtelenül logikus, mert ugyebár én is számba szoktam venni, hogy akkor valójában mit is nyertem én ezzel az egésszel.

- Ami a fizetséget illeti, hát, az elég széleskörű. Ebben a feladatban tényleg bármit megkaphatsz. Legelőször is megtanulod a gyász feldolgozását, hogy a te angyalkád más, mint a többi. Ebből meg fog születni az elengedés, amikor már nem akarod őt megváltoztatni, és átfordul egy magasabb szintű elfogadásba. Ez az elfogadás pedig kitágul saját magadra, és a többi ember felé is, ami manapság hatalmas kincs a földi létben. Aztán nyersz még megannyi türelmet. Nem is beszélve a humorérzék megnövekedéséről, ami elengedhetetlen lesz. És ami nagyon fontos, hogy megszűnik benned az erőlködés. Az, hogy te majd erővel megmutatod, hogy márpedig úgy lesz, ahogy akarod! Inkább megtanulsz áramolni, mivel váratlan helyzetek elé állít majd az élet, és rábízod magad hittel, hogy úgyis arra visz, amerre neked a legjobb. Hiszen abban a percben akár jónak, akár rossznak is érzed a változást, valójában minden történés érted van!!! Aztán persze az érzékelésed is megváltozik. Sokkal inkább nyitni fogsz a finomabb síkok felé. Rengeteg energiát és lehetőséget kapsz majd, hogy a spiritualitás felé fordulhass, annak bármelyik ága ki tud nyílni előtted, ha szeretnéd. Rengeteg segítő fog majd veled szembe jönni, még elbújni sem tudsz előlük, annyi mindenkit küldenek majd az égiek. Mindent meg fogsz kapni, csupán csak látnod kell mindenben és mindenkiben a lehetőséget. A lényed legkisebb porcikája is át fog alakulni. Ha nem állsz ellent, akkor óriási fejlődésen mész majd keresztül, ami egyre közelebb és közelebb visz saját lelked megtapasztalása felé.

- Nagyon tetszik, amiket mondasz! És hogyan lehet ehhez a munkához hozzájutni?

- Így direkt sehogy. Amikor megfogalmazódik benned a vágy és az elhatározás, és amikor épp nem is számítanál rá, akkor egyszer csak... majd... csörög a telefon...