BoldogságÉn...

2020. év tele…

- Gyere, ébredj, indulunk – szólt az angyal.

Hirtelen felriadtam, és szemrehányóan néztem az angyalra:

- Legmélyebb álmomból rázol fel, mégis hova megyünk? – kérdeztem.

- Egy szinttel feljebb…

- Ott a tetőtér van, mit akarsz a tetőtérben? – viccelődtem.

Az angyal átható, komoly tekintettel rám nézett, és tudtam, hogy most övön aluli válasz fog következni:

- A sötétségedből próbálunk menni egy szinttel feljebb.

Ekkor az angyal megérintett, és egy kavargó, mélyen átható energiahullámba kerültem bele. Behunytam a szemem, mert nem tudtam lekövetni a tér átalakulását, és amikor legközelebb kinyitottam, egy korom sötét helyiségben találtam magam. Hideg kőpadlón ültem, nyirkos levegő érintette a bőröm, és szinte fülsüketítő volt a csend, ami lényem mélyéig hatolt… Mire félelem lett volna rajtam úrrá, az angyal megszólalt:

- Itt vagyok, nem vagy egyedül, bár nem látsz és nem is igazán érzékelsz, de melletted ülök.

- Mi ez a sötét hely? Nem látok semmit, nem merek felállni… Hol vagyunk, Angyal?

- Benned…

Ha eddig nem féltem, akkor ez a válasz most igazán hátborzongató volt. Olyan mérhetetlenül mély fájdalom, elkeseredettség és kilátástalanság hullámzott végig rajtam, amivel beazonosítottam, hogy valóban megérkeztem lényem legsötétebb oldalába.

- Tudod, Angyal, - szólaltam meg remegő hangon – képtelen vagyok túllépni azon a fájdalmon, hogy Jázmin sérültnek született. És képtelen vagyok mederbe terelni az életemet. Itt ülök a semmi közepén. Elvesztettem a gyerekem, mert minden nap egy fájdalmas gyász mellette, és szétmar a bánat, hogy szembesülnöm kell a benne lévő tükörben saját magammal… elvesztettem minden anyai önbecsülésemet… elvesztettem a tanári munkámat, amire az egész életemet feltettem… aztán elvesztettem a hangtálas munkámat… elvesztettem számtalan lehetőséget… már rég elfelejtettem, hogy nő vagyok… és itt ülök a sötétben, és azt érzem ennél már nincsen lejjebb… szeretnék ennél jobb életet kívánni magamnak, de hiába vágyom és kívánom hét éve, valahogy nem teremtődnek, hanem elvesztődnek a dolgok körülöttem…

- A dolgok, amiket kívánunk magunknak, nem történnek meg azonnal - szólt közbe az angyal. - Olyan ez, mint egy óriási hajó. Milyen sok küzdelem, mire elkerüli az előtte álló jéghegyet, és 180 fokos fordulatot vesz. És ráadásul össze kell egyeztetni az energetikai szinteket is.

- Ez mit jelent?

- Azt, hogy sokszor még nem tartasz ott, hogy ha a vágyott kívánság bekövetkezik, élni is tudj vele. Ezért lehet, hogy sok-sok idő, történés, tanulságos életút előzi meg, hogy amikor megérkezik az életedbe, nem csak, hogy felismerd, de bánni is tudj majd vele helyesen.

- Előfordulhat, hogy a lehetőséget felismerjük, de elszalasztjuk?

- Igen. Számtalanszor. Az egyik oka az, hogy nem elég mély a hit abban, hogy ezt megérdemled, a másik pedig az a küzdelem, amit a célért bele kellene tenni. Sokkal egyszerűbb megülni a sötétben, várni, hogy majd magától megtörténik a csoda, de minden csoda mögött ott van az akarás és az erőfeszítés, az elsöpörhetetlen vágy és a hit, hogy a dolgok pont úgy fognak történni az életünkben, ahogy annak helye van. De küzdelem nélkül, megfosztod a lelket, hogy megismerhesse a világ ritmikus oldalát. Küzdelem és cselekvés nélkül sosem tudod meg, hogy mi lett volna, ha… És bármilyen irányba is indulsz, ha elindulsz, akkor már úton vagy, és vezettetve leszel. De el sem indulni, meg sem próbálni, olyan, mint bezárni magad egy éjsötét, nyirkos, halotti verembe. Ülhetsz itt tovább a sebeket nyaldosó sötét magányodban, és sajnálhatod magad százszor és ezerszer, de mit tettél azért, hogy kihúzd magad innen?

- Igazságtalan vagy velem Angyal, ezt az egész helyzetet én baromira nem akartam! Nem én csináltam magamnak, hogy ilyen marhára elszúrtan akarom végigélni az egész életem! Ha nem tartanálak a barátomnak, azt mondanám, elment az eszed, hogy rám mutogatsz? Eszem ágában nem volt halmozottan sérült gyereket szülni, és ezzel egy életre zárkába rakni magam. Olyan béklyókat kaptam az élettől, amit képtelen vagyok megoldani. Ez nem egy olyan helyzet, hogy kilépsz egy rossz párkapcsolatból, vagy otthagyod a borzasztó munkahelyed! Ezt nem lehet nem csinálni. Nyakig vagyok benne, és nem lehet kimenekülni belőle.

Az angyal közbeszólt:

- Egyrészt pontosan tudtad, mire vállalkozol Jázminnal, mert nagyon is te kérted őt magadnak. Másrészt nem az a feladatod, hogy a külvilágban keress rá megoldást, hanem hogy saját magadban szabadulj fel.

Az angyal válasza kifordított magamból. Tombolni és ütni akartam, és torkom szakadtából üvöltöttem, hogy ez nem igaz. Ő pedig higgadtan sóhajtott egyet lényem sötét termében, és visszavitt az emlékeimben abba a téridőbe, amikor "behívtam" a sorsomba teljesen tudattalanul az egész életemet átíró folyamatot.

Emlékszem, hogy egy meleg júliusi napon történt. Levit, aki akkor még nem volt egy éves, álomba ringattam a babakocsijában, és a nagy cseresznyefa hűsítő árnyékába toltam. Jázmin a hasamban mocorgott, finoman megsimogattam, aludj te is. Majd mezítláb sétálni kezdtem a puha füvön, nyári szellő simogatta bőrömet, és a nap felé fordulva hagytam, hogy a fényes sugarak egész testem átöleljék. És ekkor hirtelen mintha elkezdett volna átformálódni a téridő, és az időtlenség tengerébe zuhantam volna, és hirtelen egy mélyről fakadó szomorú hang tört fel belőlem: - "Ennyi? Tényleg ennyi az élet? Születünk, tanulunk, küzdünk, megházasodunk, dolgozunk, gyereket szülünk, felneveljük őket, még többet dolgozunk, néha örülünk, sokszor sírunk, sokszor meg csak vagyunk és túlélünk, majd nyomtalanul elmúlunk a semmibe… Nem lehet igaz, hogy csupán ennyi a valóságunk, hogy ilyen kevés és szűk az emberi létezés, hogy isteni lényünk ilyen parányi ismétlődése az élet…"

Az egész megélés olyan volt, mintha minden sejtemet átjárta volna az érzés, mintha transzparenssé váltam volna, és olyan elsöprő erővel hatott, hogy a nyári forróságban remegni és fázni kezdtem. Majd pedig az átélés amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is tűnt. Hirtelen felnyitottam a szemem, és még mindig ott álltam a napsütésben mezítláb a puha füvön. Kívül minden rezzenetlen volt és csendes és békés, de belül reszketni kezdtem izgatottságomban, és azt éreztem, hogy a létezés táguló tere lefeszíti rólam az emberi élet szűk páncéljait.

Majd a furcsa élmény után egy héttel megszületett Jázmin… és akkor tényleg megrendültek és összeomlottak azok a falak, amelyek addigi létezésem biztonságát és kapaszkodóit adták, és elindultam a keresés útján, megtalálni a válaszokat a miértekre és talán megérteni, hogy nem csak ennyi az élet…

- Látod? - törte meg a csendet az Angyal. Valójában nincs olyan történés az ember életében, amit ne ő maga vonzott volna be így vagy úgy. Lehetetlen, hogy valami olyan történjen rajtad kívül, ami nincs eleve benned belül. Mert amint fent, úgy lent, és amint kint, úgy bent, és amint bent, úgy kint.

Vagyis nem is kívül fogod megtalálni a választ az élet nagy kérdéseire, és nem kívül fogod magadban elrendezni Jázmin sorsát, hanem minden belülről fog elindulni, és aztán szép lassan manifesztálódni fog kívül is. De ahhoz tenni kell, küzdeni kell, és nem kint, hanem a saját sötétségeddel odabent. Minden külső játszma, legyen az akár párkapcsolati, akár az élet más nehézségei, minden kivetíti az ember saját belső küzdelmeit. És amikor azt mondod, hogy nem harcolsz Jázminért, vagy nem küzdesz a szerelemedért, akkor valójában saját magadban nem vagy hajlandó megvívni a belső küzdelmeket. Magadban adod fel a csatát! Mert senki más nem vívhatja meg, és nem nyerheti meg helyetted. És hiába vágysz békére, sosem leled meg, amíg fel nem ismered, hogy az isteni játék célja nem a megalkuvás, és a sáncok mögé bújás, hanem hogy feljuss a vártorony tetejére, és kiszabadítsd a királylányt, aki TE Magad vagy. És a királyfi is te vagy, és a sárkány is te vagy. Minden szereplő te magad vagy, és ha belátnál a kulisszák mögé, akkor a sárkány, a királylány meg a királyfi együtt koktéloznak épp a naplementében, és két nevetés között rendkívül mulatságosnak tartják a mai megküzdős filmjelenetet is… Mert ha nincs mozgás, küzdés, akkor az élet nagy filmje sem mozog, és akkor fejlődés sincs, csupán ez az üres, sötét, nyirkos terem, amiben most ülünk. Ha a másikért küzdesz, valójában magadért küzdesz, és ha magadért küzdesz, a másikért is küzdesz, és indifferens, hogy elbuksz-e benne vagy sem. Az a lényeg, hogy így vagy úgy, de te megpróbáltad. És igen, számtalanszor benne van a látszólagos bukás lehetősége és még az is, hogy az életed árán fizetsz érte. És azért mondom, hogy látszólagos, mert valójában nincs jó vagy rossz döntés, hanem az élet folyama van, ami óhatatlanul megy előre. És akkor felteheted a kérdést, hogy az élet megérte-e… De kérdem én: felteszi-e a kérdést a gyermek este lefekvéskor az ágyban, hogy ma megérte-e játszani?

Hosszan hallgattunk, majd sírni kezdtem. Ha meg lehetett volna ölelni az Angyalt, biztos megtettem volna. De bent a sötétségemben csak magamat tudtam megölelni. És megtettem…

- Hány éve ücsörögsz már itt a sötét veremben? – kérdezte csüggedten az angyal.

- Hét… Már hét év eltelt az életemből nyomorúságos kínlódások és kilátástalanság között, hogy nem tudom merre tovább.

- Figyelj, az élet minden percben tartogat majd számodra megoldandó feladatokat. Ha azt várod, hogy könnyebb lesz kívül, akkor bizony el kell keserítselek. Úgy képzeld el, mint egy véget nem érő matektankönyv, ahol egyre bonyolultabb számításokat kell majd szintedhez mérten végezned. És persze mondhatod, hogy de te ezt nem akarod, és akkor az is egy döntés, amit el fog fogadni a sors, csak akkor ne várd majd, hogy befut az életedbe a változás. Minden áldott nap te választod meg, hogy boldogan vagy boldogtalanul fogsz-e élni! Talán úgy képzeld el, mint egy lefelé és felfelé forgó spirál. A boldogtalanság lefelé húz, tol, nyom, nem véletlenül mondjuk depressziónak. És nagyon érdekes, hogy ez is egy nagyon erős energia, amiből táplálkozni lehet. Nem viccelek, hogy sok embert a boldogtalansága és az ahhoz való ragaszkodása tart életben. Van, aki azt választja, hogy ebből merít, ezt tapasztalja, ezt éli meg a valóságának. És minél hosszabb ideig űzi, annál nagyobbra és sűrűbbre építi ezt a lefelé húzó spirált. És a vonzás törvénye alapján a külső világban is ebből az energiából fog maga köré teremteni. Ezzel szemben a boldogság útját járók minden élethelyzetben megpróbálják meglátni a lehetőséget. A fejlődés lehetőségét, és hittel, bizalommal, jó érzéssel megtölteni életük minden napját. És elhiszik azt a mondatot, hogy minden érted van! És ebben a pillanatban megszűnik a szembenállás boldogság és boldogtalanság között, jó és rossz történés között, és elvehetetlen hit kerekedik abból, hogy minden pillanat ajándék, és minden történés az isten tenyerén zajlik. Te döntöd el, hogy hány napot dobsz még ki az életedből oktalan kesergéssel és önmarcangolással. Te döntöd el, hogy meddig ülsz benne a sötét vermedben.

- De Angyal, én már számtalanszor kértem a sorsomtól, Istentől hogy forduljon jobbra. Úgy érzem, hogy már annyi mindent tettem. És úgy érzem, hogy nagyon-nagyon elfáradtam az úton, és sokszor pedig úgy, hogy nekem már nincs tovább…

- Mert még mindig nem érted a sötétet! Talán itt lenne az ideje magadhoz ölelned! Talán itt lenne az ideje megbékülnöd azzal is, ha épp a pokolban jársz, mert minden tanítás és tapasztalás. Talán itt lenne az ideje lényed részeként elfogadnod. Úgy, mint egy tanítómester, aki mutatni akar neked valamit, de nem azért, hogy a birodalmában maradj, hanem hogy a tapasztalásokat felhasználd a fény felé vezető úton. Szeretnél még mindig itt ücsörögni a sötétben?

- Persze, hogy nem…

- Akkor csak érezz bele, hogy mekkora utolsó erőfeszítésre van még szükséged!

- Én csak arra érzek erőt, hogy felemeljem a kezem – válaszoltam.

- Akkor emeld fel – utasított az angyal.

És ekkor felemeltem a kezem, és egy függönyszerű anyagba akadt bele. Megragadtam, és húzni kezdtem óvatosan, és hirtelen élesen átható káprázásban kezdett feltárulni előttem a fény. Be kellett, hogy csukjam a szemeimet, mert vakító volt. Hosszú percek teltek el, mire hozzászoktam. Úgy éreztem, hogy az erőfeszítés, amit beletettem a függöny elhúzásba, elképesztő kicsi volt ahhoz az energiához és csodához képest, amit cserébe kaptam. Hihetetlen melegség és szeretet ölelt körül, és minden egyes belégzésre könnyebb lett a szívem. Egy folyamatos szeretetáramlást éreztem, amiről tudtam, hogy megingathatatlan, kiapadhatatlan, és csak rajtam múlik, hogy kinyújtom-e a kezem felé. És a legkisebb erőfeszítés sem vész kárba, ami a boldogság és a fény keresése felé irányul. Mélyen tudtam, hogy vezetve és vigyázva vagyok, és hogy minden nap pazarlás, amit a szeretet és a belső boldogság nélkül töltök el.

Ekkor az angyal megérintette a vállamat és megkérdezte:

- Szeretnéd látni, mi lesz veled két év múlva?

Mélyet sóhajtottam, és csak a fejemmel biccentettem igent.

- Akkor arra kérlek, hogy fordulj meg! – szólt az angyal.

- És én nagyon lassan megfordultam, és alig hittem a szememnek. Csak potyogtak a könnyeim, és még mindig kételkedtem, hogy ez velem megtörténhet, és hogy én ezt megérdemlem… Mert azt láttam, hogy minden féltve őrzött vágyam beteljesülve kirajzolódott… És sokkal szebben és jobban, mint ahogy azt én valaha is elképzeltem. És láttam Jázmint is, és látszólag az életünkben kívül semmi nem változott, de belül, bennem és benne világok békültek ki és ölelkeztek össze a szeretetben… 

(Köszönöm az ihletet, és szeretettel dedikálom A.M.-nek, hogy őrizd a fényt!)