Boldogság, gyere haza! - 1. rész

- Angyal! Mi az igazi boldogság?

Az angyal felnézett, és elnevette magát…

- Jajj, olyan komolyan kérdezed, mintha komolyan is gondolnád!!

Aztán látta, hogy tényleg komolyan gondolom a kérdést, és miután végigpásztázott tetőtől talpig, megállapítván, hogy legjobb, ha az alapoktól indul, belevágott hosszú tanításába:

- A boldogságot nem igazán lehet definiálni. Az nem olyan, mint amikor valaki elmagyarázza, hogy mi a fix kamatozás. Nincs olyan tendenciája, amely mentén gyarapodik, vagy csökken, nem eltárolható és nem megfogható, nem kikényszeríthető és nem átruházható. Talán hamarabb közel kerülhetünk hozzá gondolati szinten, ha inkább onnan közelítjük meg, hogy mi NEM az igazi boldogság. Egyrészt valami, ami nem megfogható, vagyis nem a külvilágból származik.

- De angyal! Én mégis nagyon boldog tudok lenni, amikor megeszem a kedvenc dobostortámat, és elképesztően boldogtalan, amikor elveszítek valamit vagy valakit, vagy szenvedést tapasztalok magam körül.

- Igen, valóban, mert létezik az anyaghoz kötött boldogság, te most erről beszélsz, és ez helyénvaló. De a kérdésed az volt, hogy mi az igazi boldogság… Az igazi boldogság viszont túlmutat az anyagi világ múlandó feltételein. Az igazi boldogság nem okokhoz köthető. Nem jön okkal, és nem is távozik okkal. Nincs megfogható eleje, sem vége. Nem kötött sem feltételekhez, sem időhöz. Az igazi boldogság forrása nem a vagyon és nem az érzelmek. Ami pedig a legfontosabb, hogy nem az elmédből és az öt érzékszervedből fakad, hanem a szívedből.

- Angyal! Meglehet, hogy akkor én valójában még sohasem voltam boldog? Vagy amit annak képzeltem, az álboldogság volt?

Az angyal jókat nevetett, sőt fel-felkacagott, amit én kifejezettem idegesítőnek találtam, és aminek hangot is adtam:

- Angyal, te nem veszel komolyan, mindig kinevetsz, és ez zavar!

Az angyalt persze nem hatotta meg a kifakadásom, mert át akart törni bennem egy falat, amit úgy neveznek "túlkomolyság" és "túlagyalás".

- Amíg ennyire mereven és komolyan keresel valamit, amíg ragaszkodsz az elveidhez, hogy valakinek milyennek kell lennie, vagy hogyan kell válaszolnia a te "nagyszent" kérdéseidre, addig nem lesz meg benned a könnyedség, hogy azt is elfogadd, ha a kérdéseidre a választ sosem kapod meg. Talán bele is vághatnánk az első leckébe, ami a semleges befogadása a tanításnak, az érzeteknek és a tapasztalásnak. Mert te mindig "lereagálod" a dolgokat. De erre semmi szükség. Mi lesz, ha egyszer az igazi boldogság ott kopogtat a szíveden? Lehet, hogy olyan kacagva fog kopogtatni, mint ahogy most én nevetek, és hozzá kell tennem, nem rajtad nevetek, hanem általad. Szóval tételezzük fel, ott áll a kacagó igaz boldogság, majd azt mondod neki, mekkora egy tuskó vagy te, biztosan rajtam nevetsz, és becsapod rá az ajtót. Mert nem hagyod átfolyni magadon, hogy megtapasztalhasd, hogy vajon ez-e az, amit keresel. És amikor majd megtalálod, akkor soha többé nem fogod feltenni a kérdést, hogy mi az igazi boldogság, és hol keressem, mert nem az elméddel fogod megtalálni, hanem a szíveddel, és a szív nem hazudik. Ezért kedvesem, azt tanácsolom, ne ítélkezz, hanem válj befogadóvá. Az igaz boldogság ugyanis egy olyan áldás, amit nem szerezhetsz meg, mert ő fog téged megtalálni…

- És lehet érte valamit "tenni", hogy megtaláljon? Tudom, azt mondtad, hogy nem okkal történik, és nem köthető az anyaghoz, de mégiscsak itt élünk egy anyagi bolygón, és mindenki szó szerint boldogulni szeretne, vagyis boldog szeretne lenni. És az emberek sokszor ki is tudják mondani, hogy ez vagy az, engem boldoggá tesz.

- Ez igaz – válaszolt az angyal – és helyénvaló, hogy az ember törekszik arra, hogy boldogságmorzsákhoz juthasson az életben, különben mi értelme lenne leszületni a földre!? Ha valaki még az anyagi boldogságra is képtelen, ha ezt sem engedi meg magának, mert egyfajta szenvedésprogramot futtat, akkor hogyan lenne valaha is képes befogadni egy olyan boldogságot, aminek az intenzitása minden képzeletet meghalad?

Csendesen néztük egymást az angyallal, fürkésztem éteri arcát, és most nagyon komolynak láttam. Próbáltam megfogadni a tanácsát, és nem lereagálni az információkat, vagy az angyalból áradó energiát, hanem csak hatni, hagyni, áramolni… Az angyal törte meg a csendet, és így folytatta:

- Jó dolog, nagyon jó, ha az ember boldog, de azzal a boldogsággal, amit ti annak neveztek, van egy aprócska probléma…

- Mi az? – firtattam.

- Az a baj vele egészen egyszerűen, hogy múlandó…

Múlandó… ismételgettem magamban a szót. És megint közénk ült a csend. Elkezdtem átgondolni parányi életem eseményeit, és egyet kellett értsek. Sosem tart örökké. Mindig megtöri valami, ha más nem,

- Az idő – mondtuk ki egyszerre az angyallal.

Mintha az angyal bele látott volna a fejembe… Rám nézett, és így folytatta:

- A földi boldogság időhöz kötött. Eleje és vége van, majd átcsap az ellenpólusba, aminek a neve boldogtalanság, szenvedés. Mert bármit is szerzel meg, bármilyen magasztos élményhez, érzéshez is férsz hozzá, el fog múlni, aminek az érzése fájdalommal jár. És erre egyébként az emberek hamar rájöttek, éppen ezért, hogy ezt megpróbálják elkerülni, vagy legalábbis csökkentsék a szenvedést, újabb és újabb "boldog" dolgokhoz, érzésekhez akarnak hozzájutni, amivel fenntartanak egyfajta dinamikus pulzálást. De a legnagyobb csapda mégis fennáll, ami az, hogy még mindig nem veszik észre, hogy mindez továbbra is az elmúlás felé tart. Arról pedig nem is merek beszélni, hogy ez a "boldogulás" valójában miféle károkat hagy maga után…

- Angyal! Akkor mi valójában a legnagyobb különbség boldogság és BOLDOGSÁG között? Vagyis mondhatjuk azt, hogy van kisbetűs boldogság meg nagybetűs BOLDOGSÁG?

Az angyal rám nézett, és megint láttam a szemében a huncut mosolyt.

- Erre a válasz nem olyan bonyolult, szeretem az egyszerű kérdéseket – és elkezdett neveteni. Majd átcsapott hahotázásba, és ha lettek volna könnyei, bizonyosan törölgette volna őket nagy jókedvében a nevetéstől, ami által persze belőlem is végül kitört a kacagás.

– A tartósság – bökte ki végül két hahota között – a tartósság!!

- De mi ezen olyan baromi vicces, angyal?

- Az olyan vicces rajta, hogy faék egyszerű, mégsem érti senki! Te sem érted! – nézett rám aztán komolyra fordította a szót. – Ha nem kell megszerezned, hanem úgy fogod fel, mint amire bármikor rá lehet kapcsolódni, mert VAN, nem pedig jön és megy, akkor utána hogyan tudnád valaha is elveszíteni? Örökké megérint majd, és nem számít, hogy mi történik kint a világban, mert ez a boldogság belül él, és belülről fakad, ezért kint nem befolyásolja a létezését semmi. Nincs eleje és nincs vége, ezért nincs időhöz kötve, tehát folyton áramló létezése soha meg nem szakad…

Az angyal elhallgatott. Én pedig eközben megpróbáltam befelé figyelni, hagyni átáramolni magamon az információkat, az érzéseket. Persze újabb kérdések százai merültek fel bennem, leginkább az, hogy akkor most hogyan tovább. Ha nem lehet megszerezni a tartósat, mert amit megszerzel az anyagban az nem tartós, akkor hogyan is lehet mégis méltóvá válni arra, hogy ez a boldogság megtaláljon, vagy hogyan lehet rá felkapcsolódni, mint egy töltőre?

- Van rá megoldás – kacsintott az angyal, mint aki megint belelát a gondolataimba. – Abban ugyanis igazad van, hogy ez egy olyan út, aminek a megtételéhez a kinti világból indulunk, vagyis először kint kell rendbe tenni dolgokat, hogy haladhassunk befelé. A klasszikus hagymahéj hasonlat, amiknek a lefejtésével kerülünk egyre közelebb ahhoz, hogy egyszer beáramoljon az igaz boldogság a szívünkbe, vagy mindig kapcsolatban tudjunk vele maradni. Ha tudjuk, hogy minden energia, és a körülöttünk lévő hagymahéjak az energiatestek, akkor minél többet pucolunk meg, annál vékonyabbá válik a réteg, és annál közelebb kerül hozzánk a lehetőség, hogy átlényegítsen a boldogság. Ha vastag falak vannak körülötted, ha meggyőződéseid, elveid, fontos személyiséged van, akkor sosem kerülhetsz közel ahhoz, aminek nincsenek elvei, meggyőződései, sem pedig személyisége.

- Én szívesen húzgálnám ezeket a hagymahéjakat. Elmondásod alapján nem tűnik túl bonyolultnak. Te mondtad, hogy faék. Nem segítenél akkor belevágni, hogy elindulhassak ezen a bizonyos úton?

Az angyal összeráncolta a szemöldökét, és éreztem, hogy valami nem jót mondtam. Épp javítani akartam a mondandómon, de nem volt rá szükség, mert már meg is érkezett a válasz:

- A különbség felfogása faék. A különbség felfogása! Nem pedig az út, amin elindulsz! Ha megkérdeznél egy hagymát, hogy fáj-e neki, ha lehúzgálják róla a héjakat, biztos nem mondaná azt, hogy ohh, komám, ez faék. Mert a héjaidhoz ragaszkodsz. Azt gondolod, a héjaiddal vagy az, aki. A héjaid adják a teljességet. Aztán mikor megindul a pucolás, rájössz, hogy bűzlesz, és csíped mások szemeit!

Idáig bírta az angyal a komolyságot, és újra könnyfakasztóan nevetni kezdett. Valahogy mindig az volt az érzésem, hogy rajtam nevet, de kezdtem nem bánni, mert annyira meg tudta törni azt a merev komorságot, amivel én a boldogságot kerestem.

- Nahh, idefigyelj kedvesem - fordult felém vidáman az angyal. – Mivel megkértél rá, vagyis saját akaratodból rálépnél erre az útra, meglátom, mit tehetek érted. Lépésről lépésre tudunk haladni, és csak arra kérlek, hogy légy türelemmel. Ez nem egy kéthetes út lesz. Nyilván rajtad is múlik, hogy mennyire haladunk dinamikusan, de mivel az időtlen, igaz boldogságot keresed, el kell fogadnod, hogy nem te határozod meg a folyamat gyorsaságát vagy lassúságát. Ha ez elfogadható számodra, akkor már ma belevághatunk az első leckébe!

- Ohh tényleg, Angyal! Már ma? Igen, persze, elfogadom, csak csináljuk. És el sem tudom mondani, hogy mennyire boldoggá tettél ezzel.

És persze ahogy kimondtam a mondatot, az angyallal mind a ketten egymásra mosolyogtunk, hiszen rögtön a boldogságkereső óra első percében én már "boldog" voltam.

- Jól van – bólintott az Angyal – jól van. Nem is húzom tovább az időt, hogy mi az első próbatételed. Az első fontos lehúzandó hagymahéj nem más, mint a megbocsátás.

- A megbocsátás? – kérdeztem meglepődve – Miért, kinek kell megbocsátanom? Nem érzem, hogy lenne olyan haragosom, akivel ne tudnám megbeszélni a dolgokat. Ez nem lehet akadály, én bárkinek megbocsátok, csak húzzuk le az első hagymahéjat, erősködtem az angyalnak.

- Akinek meg kell bocsátanod – halkult el az Angyal – az TE magad vagy! Saját magadnak kell elsősorban megbocsátanod mindazért, amit még mindig a lányod miatt érzel.

És ekkor mintha egy időutazásba keveredtem volna, elhalványodott az angyal, és egy szoba képe kezdett körém kirajzolódni. Egyre erősödtek a kontúrvonalak, és rájöttem, hogy a saját nappalimban vagyok, és a berendezés arra hasonlít, amikor beköltöztünk a házba vagy 7 évvel ezelőtt. Majd hirtelen megjelent egy nő, akit csak hátulról láttam, aki a kanapén ült, és zokogott. Megkerültem, hogy meglássam az arcát, és legnagyobb döbbenetemre rájöttem, hogy a nő én magam vagyok. Meg akartam érinteni, és megvigasztalni, hogy a dolgok jobbra fognak majd fordulni, de ekkor hirtelen a testébe kerültem és újraéltem mindent:

Jázmint a járókába tettem, majd a nappali közepén leroskadtam a kanapéra. Gyönyörű nyári délelőtt volt, szikrázóan és égetően sütött a nap, de nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy nekem már sosem süt ki a nap többé, csak az eső esik az életemben, dúl, és tombol a vihar, de a nap, az messzire eltűnt. Egyszerűen nem foglalkoztatott semmi, mert a bánatom nagyobb volt az óceánnál is. Elkezdtek potyogni a könnyeim, és nem tudtam abbahagyni. Egyre csak erősödött és erősödött a fájdalom, míg nem zokogásban törtem ki. Hangosan sírtam, majd ordítottam úgy, ahogyan a torkomon kifért. Gyűlöltem az egész világot, Istent, a gyermekemet és legfőképp magamat. Meg akartam halni, úgy elpusztulni, hogy porszem se maradjon belőlem. Kilépni ebből a világból, de a semmibe. Arra vágytam, hogy ne legyek. Megszűnjek végleg, és visszafordíthatatlanul, csak el innen, csak ki innen, bár sosem életem volna. Sziporkáztak a fejemben a "mi lett volna ha" gondolatok. Ha másképp döntök, ha nem vállalunk második gyermeket, vagy ha nem költözünk el a lakásunkból pont akkor, amikor már Jázminnal várandós voltam, ha nem idegeskedek annyit, ha jobban erősködök az orvosnál, ha más kórházban születik meg, ha nem hívjuk ki a mentőket, ha inkább kocsival indulunk el, ha… ha ez az egész meg sem történt volna, az lenne a legjobb…

Az önkívületi állapotom kb. 1 órán keresztül tartott. A gondolat, ami visszahozott a valóságba, az volt, hogy de hát nem halhatok meg, hisz akkor ki megy Leviért a bölcsödébe? Ez olyan erősen hatott rám, hogy szinte elszégyelltem magam. Itt fetrengek a szoba közepén önsajnáló, önmarcangoló, önpusztító gondolatok tömkelegével a fejemben, miközben a fiam egész nap arra vár, hogy menjek érte délután. És ha én nem leszek, ki fogja őt így szeretni, ki lesz az ő anyukája…? Több sem kellett, ez a pár gondolatfoszlány visszarázott a gatyámba. Furcsa, hogy az bezzeg nem jutott eszembe, hogy Jázminnal mi lesz nélkülem. Aztán persze ő is beugrott, hogy létezik. Ja, persze, ő miatta tombol már az elmém egy órája. Hová is tettem - kérdeztem magamban - ja, a járókába. Meg kéne nézni… él-e még… Eszembe sem jutott, hogy érzelmi kitörésem és ordibálásom bármilyen hatással is lehetett rá, hisz úgyis süket – gondoltam. Jázmin szépen nézegette a játékait, és amikor felé hajoltam, hatalmas mosollyal fogadott. Ölembe vettem a kis csomagot, és csóválni kezdtem a fejem. Most ezért bőgtem egy órát, hogy te meg itt vigyorogsz, mint egy kis tejbetök. Nyugodt volt, és csodaszép. Összebújtunk, és erőt merítettem belőle, mint már oly sokszor. A záporozó zokogásom ugyan megszűnt, de a sírdogálás egész délutánra megmaradt. Már nem akartam meghalni, de a világegyetem szomorúsága semmi volt ahhoz képest, ami az én lelkemben kavargott. Felhívtam Istvánt, hogy jöjjön haza hamarabb, mert nem tudok kocsiba ülni és egyedül elmenni Leviért a bölcsödébe. Emlékszem a nézésére, mikor hazaért. Komoly aggodalom ült a tekintetében, látta, hogy tényleg komoly a baj, amit képtelen vagyok hosszú távon kezelni. Egy-egy napra sikerül, de aztán jönnek az újabb és újabb fájdalomhullámok. Nem lesz ez így jó – magyarázta. Valami segítségre lenne szükséged. Jó – mondtam – akkor ezt itt, és Jázminra mutattam, vidd el valahová, és akkor a probléma megoldva… Jázmint persze nem vittük sehová, és estére már én is egy kicsit jobban éreztem magam. Mindezeket összevetve a lelki küszködésem elég hathatós lehetett az univerzum felé, mert másnap megcsörrent a telefonom. Krisztina és Amálka voltak a vonal túlsó végén, akik a gyerekek mandaláit készítették, és akik Jázmint sokáig energiával gyógyították a kórházban. Na, – mondtam magamban – ebben csakis Isten keze lehet, ugyanis hónapok óta nem találkoztunk, és nem beszéltünk. Három hónapos volt Jázmin, amikor utoljára látták, azóta kilenc hónap telt el, és ugyan telefonon párszor beszéltünk, de sosem sikerült egy találkozót szervezni. Most viszont beindultak a segítő erők, mert a pénteki nap mindenki számára jónak bizonyult. Nagyon vártam az újratalálkozást, és közben egész héten arra gondoltam, hogy hogyan fogom nekik kiönteni a szívem. Panaszkodni akartam Jázminról, elegem volt belőle, hogy nem eszik rendesen, nem mozog, nem csinál az égvilágon semmit. Nem életre való, az én erőmet viszont elképesztően elszívja. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok pörögtek bennem. A péntek lesz az a nap, amikor majd jól elmondom nekik, hogy milyen is ez a gyerek, és mennyire szörnyű minden…

A vendégeink péntek délután érkeztek, és nem számítottam rá, hogy Krisztina férje, Szilveszter is elkíséri őket. Majdnem pontosan kilenc hónap telt el, mióta Jázmint utoljára látták, és akkor is egy inkubátorban feküdt hason, és csövek lógtak ki belőle. A helyzet most egészen más volt. Amikor megérkeztek, Jázmin épp aludt, de amint felébredt, elfoglalta jól megszokott központi helyét a nagy ebédlőasztalunk tetején. Mindenki körbesereglette, és emlékszem, hogy Szilveszter szólalt meg először: - Nahát, pont olyan, mint egy angyal. Nézd, Krisztina, mint Csingilingi a Pán Péterből! És gyönyörű cica szemei vannak.

- Igen, - állapították meg a lányok,- pont olyan, mint egy angyal. És ezzel elkezdték Jázmint ajnározni, babusgatni, becézni, cirógatni, mókáztak vele, és közben folyton agyondicsérték. Én leroskadtam egy székre, és a panaszkodós gondolataim, amiket jól rájuk akartam zúdítani, azok egyszeriben kiszálltak az ablakon a semmibe. Meg sem mertem szólalni, csak hümmögtem a dicséretekre, és hol őket néztem, hol Jázmint. A lányomnak persze mindez nagyon tetszett, végig fülig ért a szája. Eddig a pillanatig tulajdonképpen el sem tudtam képzelni, hogy így is hozzá lehet állni. Számomra teljesen új, ismeretlen viselkedési formákat láttam magam előtt. Mintha komolyan mondom, a Holdról jöttek volna, vagy ők nem ugyanazt látnák, mint én. És valóban, ők nem ugyanazt látták. Olyan természetesség és elfogadás volt bennük, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne egy sérült gyermek. Valamiféle dimenziókülönbség volt a fejünkben, mert én egy súlyosan sérült lányt láttam, ők meg egy angyalt. Aztán Krisztina leült mellém, és megérintette a hátam.

– Valami nagyon fontos dolgot szeretnék neked mondani – kezdett bele. Emlékszel arra a gyógyítóra, akiről beszéltem?

- Igen – mondtam- megkérdezted, hogy elmesélheted-e neki Jázmin történetét, hátha tud segíteni.

Krisztina így folytatta: - Beszéltem neki rólatok, elmondtam Jázminról mindent, amit tudok, ő pedig kapcsolatba lépett a "felsőbb dimenziókkal", hogy tudnának-e érte többet tenni, és azt is megkérdezte, hogy mi az itt tartózkodásának a célja… Van egy jó és egy rossz hírem…

- Ne kímélj – válaszoltam.

- A jó hír a következő: egészen biztos, hogy nagyon boldog itt veletek, és nagyon szeret téged.

A könnyeimmel kezdtem el küszködni.

Krisztina tovább beszélt: - Azért jött, hogy csupán szemlélője legyen a világnak. És itt van a rossz hír, ugyanis addig nem lehet rajta semmit sem segíteni, amíg ő ezt nem akarja. A gyógyító azt üzeni, hogy jelenleg tehetetlen, mert a kislány boldog ebben az állapotban.

Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy a hallottak alapján falak dőltek le bennem, vagy épültek még magasabbra, csak úgy kavargott minden. Hittem is, meg nem is, de inkább hittem, mint nem, mert éreztem, hogy a találkozásunk nem véletlen. Egy héttel ezelőtt még halni akartam, most pedig üzenetet kaptam, hogy balgaság minden, amit gondolok. A történetet István is végighallgatta, nem szóltunk semmit, inkább emésztettük. Miután elmentek, még sokáig érezni lehetett a belőlük áradó szeretetet és harmóniát a házban. Én pedig fogtam Jázmint, és beletettem az etetőszékébe, elétettem egy széket, szembe ültem vele, és vagy egy fél órán keresztül bámultam őt, ebben a pozícióban. Nézegettem, fürkésztem a tekintetét… Ekkor István is odahúzott egy széket, és mellénk telepedett. Ennyit mondott viccesen: - Ő egy boldog.

- Igen, – mondtam – hallottam.

- Akkor meg miért vagy szomorú? Nézz csak rá!

- Igen, most is vigyorog. Tényleg úgy néz ki, mint aki boldog itt. Mondjuk agyatlanul én is biztos az lennék – tört ki persze belőlem a cinizmus. - De mivel nekem van agyam, meg egóm, ezért tele vagyok a tehetetlenség érzésével és lelkiismeret furdalással is. Nem tudom, mikor keveredünk ki ebből az egészből… Mikor leszünk megint önfeledtek? Mikor hagyom abba az állandó agyalást, problémamegoldást? Elfáradtam… Fáj az élet…

István megfogta a kezem, megölelt, és a következőt kérdezte: - Emlékszel arra a pillanatra, amikor megfogadtuk, hogy bármi történik is, nem hagyjuk, hogy boldogtalanok legyünk? Ott a kilátónál?

- Igen, emlékszem, - válaszoltam – és elkezdtem gondolatban felidézni.

Aznap történt, amikor megtudtuk, hogy Jázmin súlyos agyvérzést kapott. Teljesen összeomlottunk, és nem tudtunk hazamenni. Le kellett valahol vezetni a hallottak által okozott sokkot. Az autópályán mentünk némán hazafelé a kórházból Erdőkertesre, és már többször észrevettünk egy kilátót az egyik domb tetején. Majd István hirtelen ötlettől vezérelve letért a pályáról, és elkezdte keresni az utat, hogy hogyan tudnánk megközelíteni. Mint kiderült, nem lehet autóval felmenni, így azt a domb alján hagytuk, és nekiiramodtunk gyalog. Az iramodás persze túlzás, mert egy héttel voltam a császármetszés után. Aki átélt hasonlót, vagy hasi műtétet, az tudja, hogy egy ártatlan tüsszentés is úgy tud fájni, hogy majd bele szédül az ember fia, úgyhogy nem ilyenkor szoktak az anyák dombot mászni. Engem viszont valami belső erő hajtott felfelé. A lányom ott fekszik a PIC-en, az életéért küzd, én meg egy nyomorult dombra nem vagyok képes felmenni. A kacskaringós ösvény kb. 200 méteren keresztül tartott felfelé. Egy teljesen őrült gondolat szállta meg az elmémet. Azt mondogattam magamnak, hogy ott van fent Isten a kilátónál, és ha felérek, egészen biztos választ ad a kérdéseimre. Nagy nehezen fel is értünk, ám egy kissé lepusztult és összefirkált kilátónál nem volt több odafent. Na, mondtam magamnak, ha így néz ki Isten a lelkemben, akkor helyben vagyunk. Nem igazán érintett meg minket a kilátó hangulata, így elindultunk inkább vissza. Szomorúan ballagtam, mert "semmit" nem találtam a dombtetőn. Sem Istent, sem válaszokat, sem megnyugvást. Leértünk a domb aljára, és én leroskadtam egy nagy mező közepén a fűbe. István mellém ült, és néztük az alattunk elterülő krumpli ültetvényt. Aztán a hosszú csendet István törte meg: - Bármi is történjen velünk innentől kezdve, nem hagyhatjuk, hogy az annyira beárnyékolja a mindennapjainkat, hogy boldogtalanságban éljünk. Esküszöm az égre, hogy nem hagyom. Az, ami történt, nem teheti tönkre a boldogságunkat, vagy a családunkat. Meg kell ígérned, hogy a történtek ellenére mindig boldogok leszünk! Én persze könnyek közepette megígértem, de végtelenül távol állt tőlem ez a szó. Üres voltam belül, és üvegből volt körülöttem minden. Homályos volt és törékeny, távoli és fájdalmasan éles. Inkább halni szerettem volna. A boldogság egy apró jele is egyelőre lehetetlennek bizonyult.

Így történt, hogy majdnem egy évvel a lányunk születése után ott ültünk a nappaliban, bámultuk Jázmint az etetőszékben, de mindeközben mégis nagy szeretetben fogtuk egymás kezét, és megújítottuk a fogadalmunkat. Ha ő boldog, akkor mi nekünk is kötelező annak lenni.

A családi idill képe lassan halványulni kezdett, és újra kirajzolódott az Angyal arca. Mélyeket sóhajtottam, aztán nagy nehezen megszólaltam:

- Ez a legnehezebb Angyal, amit kérhettél tőlem. Hogy megbocsássak magamnak. Mindig is úgy fogom érezni, hogy az én felelősségem az, ami történt. Hogyha másképp cselekszem, akkor most a lányom teljes életet élhetne. Nem is beszélve az orvosokról. Akik ki tudja mit műveltek vele, amíg nem láttam, és ráadásul itt tartották ebben a "rozzant" testben, még meghalni sem engedték, amikor el szeretett volna menni.

- Látod, nézett rám az Angyal – erről beszéltem. Tele vagy haraggal, bűntudattal, önmarcangolással és megnembocsátással. Megfogadod, hogy boldog leszel, megkapod az üzenetet, hogy ő boldog, ott ül veled szemben a tükörkép már nyolc éve, és te a faék üzeneteket sem érted meg. Látod? Faék! Mégsem megy!!!!

- Nem Angyal, ez egyáltalán nem faék. Azt érzem, hogy tönkretettem egy életet, amit sosem leszek képes megbocsátani magamnak. Ha visszatekerhetném az időt, mindent, de mindent másképp csinálnék!

- Rendben, visszatekerjük az időt, de előbb még valamit tudnod kell! Az élet játékához mindenki beleegyezésére szükség van. Ha az ő életútjába nem fért volna bele, hogy most eljátssza a halmozottan sérült ember szerepét, akkor nem történt volna meg. Vannak olyan lelkek, akik így fejlődnek és tapasztalnak, ez a vállalásuk abban az életben, és te ennek teret biztosítottál. Megadtad a lehetőséget, hogy olyan sokan szerethessék, és fejlődjenek általa. És aki őt szereti, több és teljesebb lehet, de persze a saját önsajnálatod ezt is eltakarja a szemed elől, mert valójában még mindig nem hiszed, hogy…

- Hogy? - néztem rá kérdőn.

- Ezt inkább majd később, intett le…Most pedig akkor íme, nézzük meg, hogyan alakul az életed, ha mindez a sérülése a lányodnak nem történt volna meg!

Újra bekerültem az időutazás energiájába, és ismét egy nappali képének körvonalai rajzolódtak ki körülöttem. A hely egyáltalán nem volt ismerős, teljesen idegennek tűnt, sosem jártam még itt. Egy nő ült a kanapén, csak hátulról láttam. Megkerültem, és már meg sem döbbentem, hogy magamat látom. Semlegesnek láttam, sem boldognak, sem gondterheltnek, valahol a kettő között. A kávéját kortyolgatta, nemsokára indulnia kellett a gyerekekért a bölcsödébe. Leültem mellé, hogy ráérezzek az energiáira, és újra egyek lettünk ő és én. Beleláttam a fejébe, és hihetetlen felismerés lett rajtam úrrá. Habár teljesen mások voltak a külső körülmények, úgymond a színfalak, mégis belül ugyanaz a kérdés gyötörte, mint most engem. Mi az igaz boldogság titka? Hihetetlen, hogy teljesen rendben volt az élete, egészséges gyerekek, férj, ház, munka, mégis továbbra is ez foglalkoztatta, és nem volt boldogabb, mint most én, ebben a "lelkiismeret-furdalásos" énben! Együtt vettük a levegőt, és együtt dobbant a szívünk, és elhalványultak a külső körülmények, mert a lélek hívása erősebb volt… Tudtam, hogy az élete meg fog változni, mert aki elindul megkeresni az igazi boldogságot, ott a hagymahéjak lefejtése nem lesz fájdalommentes. Megértettem, hogy ebben az életemben ugyanazt akarja a lélek, vagyis elindulni a valós boldogság felé. Mindegy, hogy mikor döntöm el vagy hívom be ezt a vágyat, ahhoz a dolgok gyökeres átváltozására lesz szükség. Azt láttam, hogy nem boldogabb az az én, mint ez az én, mert még mindig nem találta meg, amiért jött, mert ahogy az Angyal mondta, az igazi boldogság nem a külső körülményekből fog létrejönni…

Nagyot sóhajtottam, és ezzel a sóhajjal visszakerültem az Angyalhoz. Egymásra néztünk, és ő csak ennyit mondott:

- Itt az ideje megbocsátani magadnak! Jázmin már rég megbocsátott saját magának, sőt, jobb, ha tudod, hogy neki nem kellett megbocsátania Neked, mivel ő, – ellentétben veled – soha egyetlen pillanatig nem haragudott rád… Ő BOLDOG…

FOLYT… KÖV…